Három hónappal később terv szerint landoltunk Manausban, az őserdei metropoliszban. A kis csapatot négyen alkottuk: Péter, Norbert, Freddy és jómagam. Mindannyian kigyúrt dzsúdósok voltunk, aktív korunkban mindhárom kategóriában érmeket szereztünk. „Ugyan mi történhet velünk?” – gondoltam, amikor a légkondicionált repülőtéri váróteremben megkönnyebbülten állapítottam meg, hogy minden csomagunk megérkezett.
„Ugyan mi fog még velünk történni?” kérdeztem tíz perccel később, amikor a párás hőség úgy fejbe kólintott minket, mint ama novellabeli ürücomb, miközben két taxiba gyömöszöltük magunkat a csomagokkal.
Az Amazonas vidékén utazó komolyabb szerzők beszámolóikban valamennyien sajnálkozásukat fejezik ki, hogy utazásuk, az indiánoknál eltöltött időhöz mérten, túl hosszú volt. A hasznos néhány napot gyakran tétlen hetek előzték meg. Ezt a hibát feltétlenül el akartam kerülni, kiváltképp, hogy úti célom pontosan meg volt határozva – ha ugyan pontosan meghatározott célnak tekintünk egy indián falut, amely öt napi járásra van nyugatra a Toototobi és a Demini folyó találkozásától: plusz–mínusz 50 kilométer vagy még négy napi menetelés az őserdőben.
Mindennél fontosabb volt tehát, hogy mennyi időt töltök el az indiánoknál, hiszen ott találhatók azok a növények, melyekről a lehető legtöbbet akartam megtudni. Ezért terveztük úgy, hogy csak két nap és két éjszaka fogunk akklimatizálódni Manausban, mielőtt 750 kilométert fölfelé hajóznánk a Rio Negrón Barcelosig.
Ezt a két napot azzal a mottóval töltöttük el a városban, hogy „nem vagyunk turisták”. Trópusi kalapokat, függőágyakat és moszkitóhálókat vettünk. Péter hat dollárért szerzett egy kézzel hímzett, fegyvertartó övet, combig lelógó pisztolytokkal. És persze fényképeztünk: a kikötői piacot, az Avenidas viskóit, a katedrálist, a hihetetlenül szép vámházat és nem utolsó sorban a Manaus virágkorából, a „kaucsuk-korból” való operaházat, a Teatro Amazonas-t.
Meghallgattuk a történetet arról, hogy 1870 és 1890 között olyan gazdagok voltak itt egyes városlakók, hogy Európába küldték tisztíttatni a ruháikat. Ha nem igaz, akkor is szép mese. Hozzásegít ahhoz, hogy elképzeljük a zene e pompázatos templomát, mennyezetén Domenico de Angelis freskóival.
Első utunk idején ugyan e pompán meglátszódott már az idő vasfoga, illetve a termeszhangyák étvágya, melyek épp az épület farészeit kezdték ki. Azóta azonban ismét a régi fényében ragyog a Teatro Amazonas. Új élete 1990. március 29-én kezdődött a Carmennel, Don José szerepében Placido Domingóval. Wolfang Amadeus Mozart is állandóan műsoron van. 1991. december 5-én, a nagy salzburgi komponista halálának 200. évfordulóján bemutattak egy dalművet „Amazonasi királyság” címmel. Az ősbemutatót a Mozarttól fennmaradt 18 oldalas fragmentumból állították össze, és azóta is a repertoár állandó darabja.
Ami a bűnözést illeti, az átlag turistának nem tanácsos a városban olyan gondtalanul közlekednie, ahogy mi négyen, dzsúdós „vagányok” tettük. Ha valakinek városi sétára támad kedve, legjobb, ha a karóráig bezárólag minden értékét a szállodában hagyja és szakadt farmernadrágot ölt. Louise-nak, egy New York-i hölgynek, akit ott ismertünk meg Manausban, más volt a véleménye.
Amikor találkoztunk, egyszer már járt egyedül a városban.
– Nem volt túl kockázatos? – kérdeztük aggódva.
– Nem – felelte. – Úgy tettem, ahogy New Yorkban szoktam, amikor egyedül kell elindulnom. Bolondnak álcázom magam. Hangosan beszélek, köpködök, rángatom magam és szitkozódom. Azonnal kikerül mindenki az utamból. Nem, még soha sem zaklattak. De hát, persze jobban szeretnék egyszer már normális módon körülnézni a városban.
Így teltek el egy szempillantás alatt a szép turista napok, és mi túl büszkék voltunk, semhogy bevalljuk önmagunknak vagy bárkinek is a hotelben, mennyire megviseltek bennünket a kilencven százalékos páratartalmú, negyven fokos hőségben tett akcióink. Csak akkor nyugodtunk meg, amikor mindannyian vettünk magunknak egy-egy hosszú csövű puskát és egy 38-as revolvert, egyenként 56 tölténnyel. Beszereztük, hogy szükség esetén ölni tudjunk vele. Enyhítette a dolgot, hogy a kereskedő úgy nyújtotta át a pult fölött, akár egy vekni kenyeret.
Heinrich Harrer a következő mondattal vezeti be a „Xingu indiánoknál” című könyvét: „Inkább haljak meg, mint hogy egy indiánt megöljek.” Ő annak idején fegyvertelenül vágott neki a vadonnak. Én azonban több helyütt olvastam, hogy a yanomami indián a fegyvertelen idegent a társadalom kitaszítottjának, tehát megvetendőnek tartja. És minthogy mi, a négy veterán dzsúdós nem nyújtottunk ilyen Heinrich Harrer-féle kellően békés képet, azonkívül a krokodilokat is rendkívül önző szemléletű teremtménynek tartottuk, a lőfegyverek beszerzését feltétlenül szükségesnek ítéltük.
Így hát az „Emerson Madeiros”-ra való behajózással még aznap este megkezdődhetett utazásunk komolyabbik fejezete. Ehhez azonban engedjenek meg két megjegyzést: először is a „behajózás” szó engem egy olyasfajta jelenetre emlékeztet, mint amikor a híres-hírhedt, gyűlölt és szeretett Helmut Kautner épp a Burgtheaterben rendezett, s egy igen ifjú és bizonyára igen tapasztalatlan színész megkérdezte tőle: „Kautner úr, melyik oldalon lépjek föl. Mire a rendező rákaffogott: „Maga egyáltalán nem lép föl. Maga egyszerűen csak bejön ott, a bal ajtón.” Hát épp így nem „hajóztunk” mi se „be”. Egyszerűen csak több száz emberrel együtt felmentünk a fedélzetre.
Másrészt utazásunk minden mozzanattal komolyabbá vált. Kezdődött a Landtmann kávéházban, aztán folytatódott a bécsi elindulással, majd a Manausba való megérkezéssel, a behajózással, illetve az utolsó fehérhez intézett „Minden jót!”-tal, mielőtt elnyelt volna bennünket az őserdei sűrűség. Ütunk ezernyi kis lépésből állt össze, őrangyalunk azonban sohasem hagyott minket cserben.
Az „Emerson Madeiros”-on való utazás Barcelosig olyan kaland, melyre minden edzett turista vállalkozhat, ha már egyszer eljutott Manausba. Épp ezért nem is ugrom át az e témáról szóló úti jegyzeteimet. Az „Emerson Madeiros” egy díszes gőzhajó, súlya 6000 bruttóregiszter tonna, két csavar hajtja és mintha csupán két WC lett volna rajta, állandóan foglaltak voltak. A fedélzeti élet szabályához tartozik még, hogy ajánlatos igénybe nem venni a hajóétterem buzgón hirdetett szolgáltatásait és jobb magunkkal vitt vizet inni, ha egészségesen akarjuk meglátni Barcelost. E fenntartásokkal szemben ott van az élénk fedélzeti élet, ahol függőágy függőágy mellett ringatózik, az utazóközönség és a személyzet nevetgél, zsibong, a kecskék mekegnek, a tyúkok kárálnak, ott van a lenyűgöző naplemente a Rio Negro fölött és mindenekelőtt a mindenfajta őrült és kalandor útitársakkal való közvetlen kapcsolat. Hogy ezeket vajon az őserdő teszi ilyenné, vagy épp ezeket vonzza, nem tudom. Mindenesetre mindenütt találkozni velük Manaustól Barcelosig.
Az igen különös státusz-szimbólumokat sem szeretném kihagyni. Napkeltekor észrevettük, hogy minket, idegeneket részvevő pillantásokkal kísérnek. Végigpillantottam barátaimon és magamon, de semmit nem találtam, ami kiválthatta, sőt igazolhatta volna ezt a részvétet, míg közelebbről meg nem vizsgáltam útitársaim függőágyait.
Lám, azokra mindenféle tollakat aggattak művészi elrendezésben, az egyiken még egy biciklicsengő is himbálódzott, a másikon meg többféle játéktrombita. A mi ágyaink olyan szerényen festettek mellettük, mintha ingyen kaptuk volna őket egy áruházi sorsoláson.
Említettem már, hogy a Manausból Barcelosig vezető 750 kilométeres út csupán két napig tart. A Dunán, folyással szemben, 200 kilométer megtételéhez egy napra és egy éjszakára van szükség. Így mérhető az a lustaság, mellyel a Rio Negro oly kényelmesen hömpölyög az Amazonas irányába. És a kényelemért cserébe, melyet e szakaszon a helyszín adottsága tesz lehetővé számára, hatalmas, gazdag szépségének változatosságával gyönyörködtet. Egyes részein a folyamszélesség eléri a 40 kilométert is, máshol a dzsungel oly közel húzódik a hajó bal vagy jobb oldalához, hogy az ember szinte eléri a fák leveleit. Ilyenkor minden hang többszörösen verődik vissza a fedélzetről, amit persze elnyom a hajó zakatolása. Szenvedélyes vitorlázó lévén már-már azon kaptam magam, hogy a térképen helyeket keresek egy-egy gyors futamra. Micsoda gyönyörűség lenne itt hangtalanul suhanni!
Az „Emerson Madeiros” nem sok helyen áll meg Manaus és Barcelos között; Santo Antonio, Novo Airao, Moura Carvoeiro és Marova kikötőit érinti. Egyik helyen sem léptem ki a partra, nem is tudom, megéri-e kiszállni. Ám elmesélték nekem, hogy többé-kevésbé mindegyik hasonlít Barceloshoz, csak az utóbbi kicsit nagyobb város. Olvastam egy bizonyos Hotel Oasisról Barcelosban, melyet egy német család üzemeltet és kitűnően alkalmas a többnapos ott tartózkodásra, illetve annak az időnek az eltöltésére, arcig az „Emerson Madeiros” vissza nem indul Manaus felé.
Mi azonban nem kamatoztattuk ebbéli tudásunkat. Már említettem: nem akartunk mások hibájába esni, akiknek a végén túl kevés idejük maradt az indiánokra.
Kipihenten, kialudva magunkat a kétnapos utazás után, azonnal útra keltünk, hogy legyűrjük a célunkig vezető még mintegy 1000 kilométeres, tekintélyes távolságot. E helyütt kell köszönetet mondanom az angol William J. Smole-nak. Cikke és könyve, a „Yanomama indiánok” igencsak valósághű képet adtak arról, amiről most a saját szemünkkel is meggyőződhettünk és ami még előttünk állt. Közvetetten neki köszönhetem egy mourai kaucsuk kereskedőnek, Jannak a címét is. Ez az ember levélben válaszolt nekem, hogy érkezésünk idején csónakjával, kétnapi járásra Barcelostól északnyugat felé, Baruri falu közelében fog várni ránk. Ebben az évszakban amúgy is arra van dolga. Csónakjával, fizetés ellenében 600 kilométeren fölvisz minket a Rio Negrón és a Rio Deminin. Onnan majd eljutunk valahogy a Toototobi torkolatáig és tovább, az őserdőn keresztül az indián faluig. A levélben meglehetősen pontos rajzot adott arról, hol lehet őt megtalálni. A Rio Negro mentén kellett haladnunk; 14 mellékfolyó, illetve oldalág után végre ahhoz a helyhez jutunk majd, amit Jan „kunyhóval” jelölt.
Kereskedő barátunk a levelét még egy utóirattal is kiegészítette, ami hosszabb volt, mint maga a levél: „Minthogy a pénzeteknek jó hasznát veszem majd, azt szeretném, ha épségben megérkeznétek a kunyhóba. Másikat se közel, se távol nem találtok. Mégis egy „Welcome Austrians” feliratot fogok kitűzni az ajtó belső oldalára, hogy tudjátok, jó helyen jártok, ha esetleg épp nem vagyok ott. Ebben az évszakban ugyanis nagyon lefoglal a munka, hogy a begyűjtőktől elhozzam a kaucsukot. Vigyázzatok a krokodilokkal, amikor átkeltek a folyón. A kicsik a legveszélyesebbek. Mindenre reagálnak, a nyugtalanságuk felkelti a nagyok érdeklődését is a lehetséges zsákmány iránt. Így tapasztaltam. A folyók partján addig menjetek, míg egy rádöntött fát nem találtok, amin átkelhettek. Kapaszkodónak biztosan liánok lesznek rácsomózva. Ha nem, vigyázat, mert a fatörzs egyszerűen a folyóban vagy egy piranha fészekben érhet véget, amitől aztán fuccs lenne a jutalékomnak! Hogy a piranhák ellen hogyan kell védekezni, azt majd elmondom, ha itt lesztek. Egészen egyszerű trükkel, ami viszont nem mindig megbízható. A vízi férgek ellen pedig, melyek kampóikkal megkapaszkodhatnak a húgycsőben, egyszerűen húzzatok föl egy kotont. Petyhüdt állapotban persze aligha hogy fennmaradni. Akkor már jobban megfelel a gumikesztyű ujja. Ezt is tapasztaltam. Good luck, Jan.”
Barcelos kikötőjétől a dzsungelig csupán háromszáz lépést Kellett megtennünk, hogy rátérjünk a helyes útra. És ha a moszkitókat már a hajón kínszenvedésként éltük meg, most azonnal tapasztalhattuk, hogy azok csupán előhírnökei voltak egy legyőzhetetlenül ránk zúduló szúnyogseregnek. Kínzóink egyike megcsípte a kézfejemet és a szó szoros értelmében végignézhettem, ahogy a kezem megdagad, majd a csípés helyén kireped a bőr és vérezni kezd – újabb támadók raját csalogatva magához.
Letettük csomagjainkat és újra meg újra bekentük magunkat a rovarok ellen. Norbert közben káromkodott:
– Ha valaki azt mondja, „túl kevés a rovar, azért kevés a madár”, akkor én meg azt, hogy „ha túl kevés a madár, akkor túl sok a rovar”.
Freddy és én bólogattunk, Péter azonban még tovább fortyogott:
– A helyzet a következő, barátaim: ebben a hőségben nem várható el a madaraktól, hogy még repüljenek is. Ám, hogy ne haljanak éhen, minden úgy van elrendezve, hogy csak ki kell tátani a csőrüket és máris kétmilliárd moszkitó repül bele.
Én meg közben azt gondoltam: „Te jó Isten, még csak 300 lépést tettünk meg az őserdőben és a barátaim máris olyan őrültek, mint azok, akik százával nyüzsögtek a hajón.” hangosan pedig azt mondtam:
– Mindig az első lépéseket a legnehezebb megtenni.
Barátaim olyan pillantásokkal nyugtázták eme hallatlanul bölcs meg megállapításomat, melyek azonnal elárulták, hogy pontosan ugyanazt gondolják rólam, mint én őróluk az imént.
Egy óra múlva már alig éreztem a jobb karomat, mellyel utat vágtam magamnak az aljnövényzet sűrű bozótjában. A liánok és a fiatal növények fal gyanánt állták el utunkat.
– Távolodjunk el kissé a folyótól – javasolta Péter. – A lombsátor alatti félhomályban nem olyan sűrű a növényzet, mint itt a parton. Könnyebben jutunk majd előre.
– Jó, de nehogy eltévesszük Jan kunyhóját – feleltem.
– Na, ettől még nem kell félni – ragaszkodott Péter az előbbi javaslatához.
Pontosan négy óra hosszat meneteltünk és legfeljebb, ha 5 kilométert tettünk meg. Valóban korai volt még a félelem, hogy nem látjuk meg a kunyhót. Távolról valami zúgást hallottunk, ami bizonyára nem a lassan hömpölygő Rio Negro felől eredt.
– Pszt! Figyeljetek! – viccelt Freddy az első kimerülés jeleként. – 1. számú oldalág, Thomas, kipipálni a térképen!
Igaza volt, bizony; 14 folyónál az ember könnyen belezavarodhat a számokba. Bejelöltem tehát a helyet Jan vázlatos térképén.
Fél óra múlva megint vízfolyás előtt álltunk. Vajon a 2. mellékfolyónál vagy csak az elsőnek a második számú oldalágánál? Ha Jan elég pontosan rajzolta le a távolságokat, akkor ennek a folyásnak az első ághoz kellett tartoznia.
– Olvastam, hogy a vízszint kis emelkedése is már új folyókat hoz létre – jegyeztem meg.
– Én azt mondom, majd meglátjuk. Ha keresztbe vetett fatörzset látunk rajta liáncsomókkal, akkor ez a 2. folyó. Egyébként úgy vélem, még mindig az elsőnél járunk – vélekedett Norbert.
Csomagunkban ott lapult ugyan a vándorok komputeres robotpilótája, egy GPS lokalizációs műszer, mégis enyhén remegni kezdett a térdem arra a gondolatra, hogy pontos térkép nélkül kell felismernünk a Rio Deminitől nyugatra lévő összes folyó közül a Rio Toototobit.
– Nagyon egyszerű – vigyorgott Freddy. – Föl alá sétálsz a folyó mentén és ha Toototobi feliratú táblát látsz, tudhatod, hogy jó helyen vagy.
Percekkel később azonban felujjongott: – Itt a lián-kapaszkodós fa! Szóval ez a második folyó.
Thomas, kipipálni! – zengett a háromszólamú férfikórus, én pedig megkönnyebbülten rajzoltam be a második keresztet Jan térképére.
– Nézd! – mutatott előre Péter suttogóra fogva a hangját, mintha a hangos beszéd egy ritka szépségű, tarka madarat ijesztett volna fel. A homokpadon azonban, amerre mutatott, nem madár ült, hanem hat-hét felnőtt kajmán, vagyis a jó ötméteres brazil krokodil.
– Megnyugodhatunk, kicsi nincs köztük – viccelődött Freddy ismét, utalva Jan utóiratára.
– Azért nehéz lesz elbánni velük jegyezte meg Norbert.
Hárman előkaptuk puskáinkat, miközben a negyedik rálépett a fatörzsre. Néhány kanalas gém, a gólyánál kétszer nagyobb fehér madár, rémes kelepelésbe fogott, ami halálra ijesztett bennünket. A kajmánok azonban mozdulatlanok maradtak, noha biztosan észrevettek bennünket.
Norbertnek hirtelen csúnya, fekete folt támadt a tarkóján. Közelebbről megvizsgáltam és megállapítottam, hogy ez bizony pióca. Pedig még be sem mártottuk lábunkat a vízbe. Igaz, hogy közben térdig gázoltunk az iszapban. Azonnal kiderült, hogy mindannyiunkat megtámadtak a bestiák. Egymást szabadítottuk meg tőlük. Hozzá kell tennem: akkor még szakítottunk erre időt. Mert tudtam, mint ahogy mindannyian, hogy ilyen kicsiség miatt hamarosan már nem fogunk megállni és nem fogjuk egymást bogarászni – csakhogy erről nem beszéltünk.
Ezek után ún. „egyéni vállalkozásban” gyakoroltuk magunkat arra az esetre, ha valamelyikünk bármi okból lemaradna. A többieknek a megszokott ritmusban kellett tovább menetelniük, a lemaradottnak pedig fokozatosan felgyorsulva kellett felzárkóznia a csoporthoz. Különleges ürügyet nem kellett találnunk a gyakorlásra. Manaus óta ugyanis egymás után kaptunk hasmenést.
– Ábécé sorrendben – állapította meg vidáman Freddy. – Előbb én, majd Norbert, aztán Péter és végül Thomas.
– Nem jó – dörmögte Péter. – Én még tartozom egy „lemaradással”. A sorrend egyébként is David, Herrmann, Reichart…
– Várj csak, majd megadod te is a tartozást – okoskodott Freddy. – Akkor majd ki lesz a sor.
„Isten tartsa meg a jó szokásunkat, hogy így tudjunk hülyéskedni” gondoltuk közben. Az volna rossz, ha némán, láztól gyötörve, levegő után kapkodva vonszolnánk magunkat.
Délután öt órakor, miután sikeresen átkeltünk a nyolcadik folyón is, táborveréshez készülődtünk. Utunk felét már magunk mögött tudhattuk. Annyira elfáradtunk, hogy a tűzrakás és evés után azonnal el tudtunk volna aludni. Ám ez a mozgás mégis felélénkített. Úgy kopogtattam végig a faóriások és a törpe fák törzsét, akár egy erdész, aki a faállomány épségét vizsgálja. Meggyőződhettem arról, milyen igaz is a hasonlat az őserdő és egy ház emeletei között. A „földszinten” megosztoztunk, néhány növénnyel választva el nyughelyünket, mely aligha szolgálhatott táplálékul állatok tömegeinek. Vajon ezért nem láttunk még szinte egyetlen vadat sem, avagy a Barcelos környéki vadászok már ennyire megtizedelték volna az állományt?
– Gyerekek, aztán vigyázzatok a pókokkal és mindenféle csúszómászókkal! Tudjátok, este nemcsak az aszfaltdzsungelben ugorhat rá valaki az emberre.
– Igen, papa – válaszolta egyikünk.
Fönt, a „tetőn”, a még mindig világos ég alatt, melynek fénye azonban már nem tudott áthatolni a sűrű levélsátoron, egy majom üvöltött, és hangját egész kórus kísérte. Miután megszabadultam a tájékozódás idegölő munkájától, először figyeltem tudatosan az őserdő zajait, és próbáltam megkülönböztetni azokat. Magasan fölöttem megreccsent egy ág, és amikor felnéztem, több nagy madarat láttam rajta. Az ellenfényben kísértetiesnek hatottak. Az ág ide-oda himbálódzott a súlyuk alatt. Vajon ez a szabálytalan füttyögetés tőlük származott, vagy más szárnyas is megbújt még a lombok között? Megint kaffogtak a majmok, talán épp egy nyugvóhelyen veszekedtek. Mindeme hangokat azonban túlharsogta a békák egybehangzó koncertje, melyek mintha mindenütt jelen lettek volna, holott eddig csak egyet-kettőt pillantottunk meg közülük. Csaknem akkorák voltak mint egy-egy újszülött juhászkutya kölyök. Olykor kissé messzebbről valami nagy állat tompa ordítása hallatszott, de nem fenyegetően.
Egyáltalán, minden veszélytelennek tűnt. Ha nem lett volna olyan nyomasztó a párás hőség, és a majmok sem csináltak volna akkora cirkuszt, e pillanatban a Bécsi erdőben érezhettem volna magamat. Túl könnyelműek voltunk talán, nem láttuk a ránk, tapasztalatlanokra leselkedő veszélyt?
Először én voltam őrségben, utána már majdnem elaludtam, amikor hirtelen mennydörgés ébresztett. A lombok közül suhogást hallottam és máris zúgva ömlött ránk az eső.
Kiugrottunk a függőágyakból, felnyújtottuk a karunkat, mintha esküvésre emelnénk, így álltunk alá az ég csatornáinak. Nem volt épp meleg eső, de még mindig jobban esett, mint a párától és verítéktői lucskos ruhánkat magunkra ölteni.
Amennyire örültem az első pillanatban a hirtelen jött égszakadásnak, olyannyira meg is ijedtem tőle mindjárt. Azon gondolkoztam, nem kellene-e rögtön útnak indulnunk, még mielőtt az esővíztől itt-ott új folyók keletkeznek és mi irányt vesztünk. Ám ebben a sűrű, sötét éjszakában nekimentünk volna a legelső fának. Freddy körbeadta „szíverősítővel” töltött laposüvegét. Mindnyájan meghúztuk, majd beállt a csönd, miközben mindenki a maga módján ezt gondolta: „Mi legyen, ha a további hat helyett hirtelen tizenkét folyót kell számlálnunk Jan kunyhójáig? És mit tegyünk, ha a megáradt Rio Negro mindent elönt és legjobb esetben is csak úszva tudunk visszajutni Barcelosba?”
– Elkéne egy csónak – szólt egyikünk. Már nem tudom ki, de még ma is hallom csüggedt és csüggedést árasztó hangját. Szerencsére az eső egyik pillanatról a másikra elállt. Bár még szörnyen dörgött az ég, de mi átázva, mégis megkönnyebbülten máris álomba szenderültünk valamennyien a függőágyakban Norbert kivételével, akire az őrség hárult. Rágyújtott mindjárt egy cigarettára, ami mintha azonnal megrontotta volna az őserdei levegőt az Andoktól az Atlanti-óceánig. Az esőerdő ugyanis, sűrű, hatalmas lombsátrával szinte egy lakályos szoba érzetét kelti az emberben. Másnap reggel korán felkerekedtünk. Az esőt még ott éreztük a zsigereinkben, nem a nedvesség miatt, inkább kísértő félelemként, hogy tájékozódási pontjainkat, a folyókat talán végzetes módon megsokszorozza. Noha minden jel arra mutatott, hogy gyanúnk alaptalan, mégis már két órája térdig gázoltunk a vízben. És hiába távolodtunk még messzebb balra a Rio Negrotól, a vidéket teljesen eláztatta az eső. Nem messze szintén kiadós zuhé lehetett.
Nyakunkba szedtük a lábunkat, szinte nem is szóltunk egymáshoz, csak hébe-hóba csodálkoztunk azon. hogy sehol egy teremtett lélek. Ami a terepet illeti, ebben nem volt semmi különös, csakhogy még alig 20 kilométernyire jártunk Barcelostól. Valakivel már csak kellett volna találkoznunk, aki szembejön vagy azonos irányban halad velünk. A különféle könyvek ugyan „ritkán lakottnak” írták le a vidéket, ám korántsem lakatlannak. Letértünk volna az útról? Az az áramlat, tőlünk jobbra talán már nem is a Rio Negro, hanem csak egy mellékfolyama, melynek túlpartján kellene keresnünk Jan kunyhóját? Nem, kizárt dolog. Csak nem zavart össze bennünket már a második napon egy pár csepp eső!? Amikor dél tájban rövid pihenőt tartottunk, Norbertet azonnal elkapta a hidegrázás. Úgy kocogott a foga, mint amikor a harkály kopogtatja a fát. Észrevette és összeszorította az állkapcsát.
– Adjak rá valamit? – kérdeztem.
– Nem, nem, mindjárt elmúlik. Úgy látszik, meghűltem egy kicsit az éjszakai esőben.
Becsuktam hát a hátizsákomból előhúzott gyógyszeres doboz tetejét és csak annyit mondtam:
– Freddy, a lapos üveget!
Megint Jan vázlatának tanulmányozásába mélyedtem, összehasonlítottam a saját térképemmel. Nem volt kétséges – még egy folyó, és már ott leszünk. Nem sokkal később át is keltünk a vizen. Ami annyit jelentett, hogy egymást húztuk ki az iszapos vízből egy hatalmas fatörzsre, melyen átértünk a túlsó partra, hogy ott aztán újból az iszapos vízbe ereszkedjünk. Ez a part azonban mintha kissé magasabban lett volna.
– Most egész közel kell mennünk a Rio Negróhoz, különben elkerüljük a kunyhót – adtam ki a parancsot. Olykor szilárd volt a lábunk alatt a talaj, majd megint térdig merültünk a vízbe. Ekkor Freddy megszólalt:
– Figyeljetek!
Valahol előttünk egy kakas kukorékolt fel – s mindjárt kétszer.
A hangját követve olyan halkan gázoltunk a sekély vízben, amilyen halkan csak tudtunk, és éppen 100 méter után el is érkeztünk egy kis tisztásra, talán csak akkorára, mint egy közepes építési telek. A felénk eső oldalán liánokkal összekötözött fatörzsekből és bambuszrudakból tákolt kunyhó állt. A küszöb még épp kilátszódott az vízből.
Egymásra néztünk, de nem szóltunk semmit, mert tudtuk, veszélyes lehet, ha valakinek csak úgy, a karjába futnánk az őserdő mélyén. Ki tudja, mi jár a fejében, vagy éppen halálos ijedtségében lesz agresszív.
– A kunyhó üres – suttogta Péter egy idő múlva.
Egy zászlótartó rúdról ernyedten, szomorúan csüngött alá a Holland America Line megtépett lobogójának darabkája. Ha volt is ajtaja a kunyhónak, az tárva-nyitva állt. – „Ahoi!” kiabáltunk, majd később „Jan are you there?”, de pisszenés sem hallatszott.
Megközelítettük a kunyhót, Freddy elöl, én szorosan a nyomában. A többiek, anélkül hogy megbeszéltünk volna, lemaradtak hátvédnek. Freddyvel végül óvatosan beléptünk a helyiségbe, mire három, az asztalon terpeszkedő tyúk felháborodottan kárálni kezdett. „Rossz helyen járunk, nincs ajtaja a kunyhónak” gondoltam, de Freddy izgatottan egy cédulára mutatott, amely kőnehezékkel rögzítve az asztalon feküdt.
A cédulán jó sok madárürülék éktelenkedett már, én azonban legszívesebben megcsókoltam volna, mint egy régen várt szerelmes levelet. „Welcome Austrians” – ez állt rajta nagy, nyomtatott betűkkel. Megvolt tehát az első siker, Jannal való megbeszélésünknek eleget tettünk. Hála a Gondviselésnek! Hányszor is állapodunk meg egy találkahelyben valakivel, aki nem érkezik meg! Az ember ilyenkor rögtön elbizonytalanodik: „vajon az első vagy a hátsó kijáratot mondtam?” Aztán ide-oda ingázik, latolgaija a lehetőségeket és lehet, hogy épp ekkor veszti el az illetőt. Most pedig, megállapodnunk egy találkozóban az óceán túlsó partján, 750 kilométerre a Rio Negron felfelé, onnan két napi járásnyira, 14 folyón átkelve – és bejött a dolog. Persze: ha nem kukorékol föl a kakas, lehet, hogy még mindig odakint gázolnánk az iszapos vízben.
A kunyhó szörnyű látványt nyújtott (sorry, Jan!), így hát először is kitakarítottuk. A szemétből, a szanaszét fekvő lombokból, melyek némileg száraznak tűntek, gallyakból és bambuszból tüzet raktunk. Nemsokára már ajtón, ablakon gomolygott ki a füst, mert hogy tűzrakóhely volt ugyan a kunyhóban, de kémény nem. Norbert még össze akart gyűjteni valami tűzrevalót, kiment hát a tisztás sarkáig, ám hirtelen már csak a kalapja látszódott, amint magányosan imbolyog a víz felszínén. Így fedeztük föl, hogy egy csapás a Rio Negrótól egyenesen a kunyhóhoz vezet. Amikor Norbert újra előkerült, káromkodott. Freddynek azonban más volt a véleménye:
– De hiszen ez egy kis Paradicsom!
Két órával később egy közeledő motorcsónak zaja ütötte meg a fülünket. Az első mondat, amit a benne ülő Jan odakiáltott nekünk, ez volt:
– Takarékoskodjatok a fával! Nincs sok száraz tüzelni való.
Levélváltásunk nyomán úgy hittem, Jan angol.
– Én, angol? – méltatlankodott. – Ez meg hogy jutott eszedbe? Hollandiából jöttem, dehát Uramisten, az egy hosszú történet.
Szóval ezért lógott ott a Holland America Line zászló a kunyhó előtt.
– A kedvetekért húztam fel, hogy tudjátok, itthon vagyok. Hátha megette a cédulámat az egyik átkozott tyúk.
– Hogyhogy ilyen kihalt ez a vidék? – kérdeztem.
– Kihalt? Hát, nem is tudom. Valaki már tegnap este, Baruriban említette nekem, hogy nyomultok előre, egy kaucsukgyűjtő pedig lent, a Tonktongnál mesélte, hogy látta, amint a puskátok ellenére pár krokó miatt vizes lett a gatyátok … Ha valaki a reformáció napján meztelenül jelenik meg egy istentiszteleten, az se vonzott volna nagyobb közönséget. Ez a véleményem.
Ha nem említette volna a krokodilokat, el sem hiszem neki. Hiszen egész idő alatt meg voltunk győződve arról, hogy anyátlan árván menetelünk! Még sokat kell tanulnunk, hiszen az őserdőben minden váratlan találkozás legalább olyan veszélyes, mint tíz krokodil egyszerre.
A hollandus mintha olvasott volna a gondolataimban.
– Legyetek óvatosabbak! Gondoljátok meg: bepakolhatnálak benneteket egyenként a csónakomba, és valahol, pár kilométerrel odébb a folyón fejbe kólinthatnám mindegyikőtöket úgy, hogy elveszem minden holmitokat és a pénzeteket. Aztán, mint aki jól végezte a dolgát, visszatérnék ide. Persze, keresnének benneteket, de sohasem találnának meg. És persze, hogy engem is kikérdeznének. „Na, igen”, mondanám, „itt voltak”. De hát nem egyeztünk meg a viteldíjban, így csak átvitették magukat a folyón és kitettem őket a túlsó parton. Adtak nyomorúságos tíz dollárt, de ugyan, mit tehettem volna én egyedül? Csak káromkodtam és visszahajóztam. Azóta nem láttam őket. Elhinnék, avagy sem, egyre megy.
Elgondolkodtunk, Jan hallgatott. Majd, miután Freddy lapos-üvegjéből az utolsó csepp is elfogyott, minden átmenet nélkül ezt mondta:
– Uraságtok terveznek itt még valamit? Nem? Akkor hát, indulás! Az utóbbi napokban annyit esett, hogy amúgy sem tudnék dolgozni.
Azzal bedugta a három tyúkot meg a kakast egy ketrecbe, s miközben hátradobtuk a holminkat és beszálltunk a csónakba már be is indította a motort. Irány a Rio Demini!
Jan úgy ismerte az egész környéket mint a tenyerét, Ezt rögtön észre lehetett venni. Kint, a nyílt vizeit felgyorsította a tempót, csónakunkat még jókora hátszél is segítette, mely kellemesen hűsítette arcunkat. A hollandus, balját a kormányon tartva, jobb kezével benyúlt a zsebébe, két ujjával egyszerre emelt ki onnan dohányt és egy darab papírt, néhány csavaró mozdulatot tett, és máris ott fityegett egy cigaretta az ujja között. Egy húzás a gyufával a műszerfal fényes felületén – és már égett is! Norbertre néztünk és elnevettük magunkat. Ő bezzeg öt percig is elkínlódott a hatlövetű öngyújtójával és egy gyári cigarettával, amit végül mérgében a vízbe dobott.
Kormányosunk dalra, fakadt, mi pedig nem tudtuk, illik-e bekapcsolódnunk az énekébe. Ekkor hozzánk fordult:
– Mi van, az osztrákok nem tudnak énekelni?
Mire Freddy rögtön belekezdett a „Haenschen klein, ging allein, irt die weite Welt hinein” kezdetű népdalba. Így siklottunk végig a Demini folyón. Egy idő múlva Jan a víz közepén egy kis sziget felé vette az irányt, melyen egy még kisebb kunyhó állt, mint. amelyből jöttünk. Ahogy közelebb kerültünk hozzá. Megállapítottuk, hogy nem is szigetről, hanem valami lehorgonyzott tutajról van szó. Miután kikötöttünk, egy hordó mögül nap-égette bőrű, meghatározhatatlan korú férfi került elő. Érthetetlen portugál nyelven mondott néhány mondatot Jannak, aki erre három-négy szóval válaszolt. A hordóból kilógó gumicső kézről kézre vándorolt. Hat tartalék kannát töltöttünk tele terjengő szagú dízelolajjal. Jan mormogott valamit az orra alatt, a férfi nevetett és már mentünk is tovább.
– A Demininél nincs minden sarkon benzinkút – magyarázta kapitányunk.
A Rio Demini és a Rio Negro találkozásánál kis csónakunk előtt hirtelen három édesvízi rózsaszínű delfin bukkant elő a vízből, melyek föl- és lemerülve jó ideig „vezettek bennünket,” A partról nézve szinte úgy tűnhetett, mintha az uszályhajójuk volnánk. Jant azonban kevéssé izgatta a dolog.
Csupán ennyit mondott:
– Hát ezek aztán ritkák errefelé.
Ezt én is így gondoltam, nem véletlenül hívják a Rio Negrót Rio Negrónak, vagyis csekély oxigéntartalma miatt „Fekete folyónak”.
Az utazás kellemesen pihentető volt, bár csaknem rossz lelkiismeretünk támadt közben, itt voltunk mi négyen, jól fölszerelt, felfegyverkezett, némileg edzett fickók, készen arra, hogy meghódítsuk az őserdőt – és mégis Jan csinált mindent, ő tudott mindent.
Csak annyit mondott olykor-olykor, hogy „majd én megcsinálom”. Ám hamar elmúlt a rossz érzésünk: először ugyanis csak egy halk zúgást hallottunk, ami nemsokára már túlharsogta a motor zaját, majd mindjárt a következő folyókanyarulat után jött a meglepetés: előttünk, nem túl magasról, de hatalmas erővel vízesés zuhogott alá. Jan csökkentette a sebességet és a part irányába fordította a csónakot.
– Jó 100 kilométerrel lerövidítettem az utat. Most viszont két kilométeren át cipelnünk kell a csónakot.
– Komolyan gondolta?
Fitymálva nézett ránk és hozzáfűzte:
– Hiszen elég erősek vagytok. Jan ott maradt a csónaknál, mi pedig a csomagjainkkal és a segédmotorral felpakolva, elindultunk. Amikor elértük célunkat, Norbert ottmaradt, szükség esetén őrzésre, mi pedig elhoztuk Jan rakományát a tyúkketreccel együtt, majd az olajoskannák következtek. Végül mind a négyen visszamentünk és húztuk, vontuk, toltuk, cipeltük Jannal együtt a hajótestet, mely testvérek között is megvolt vagy 300 kilogramm. Ha vízre tettük, kicsúszott a kezünkből, mint az angolna, a kötélzet úgy vágta a vállunkat, hogy majd beleszakadtunk, ráadásul, ahogy az vízesés közelében szokott lenni, sziklákon és köveken kellett átlépkednünk vele.
Célba érve Jan megszólalt:
– Hozzatok tüzelőt. Rászolgáltunk a friss ebédre. De vigyázzatok, mert itt madárpókok és kígyók tömege tanyázik.
Valóban magával ragadó érzés volt. Alig tettünk meg a fényben úszó folyótól ötven lépést az őserdő belsejébe a félhomályos levélsátor alatt, az ember megint egy gyönyörű „nappali szobában” érezhette magát. Aljnövényzet szinte semmi, szabadon lehetett sétálgatni. Tüzelőt azonban itt természetesen nem találtunk. Akár tetszett, akár nem, vissza kellett mennünk a folyó partjára.
Amikor visszatértünk Janhoz, ó már kis tüzet rakott. Nyársra tűzve egy megkopasztott, kibelezett, sütéshez előkészített madarat tartott a kezében. Vajon honnan szedhette? Lövést nem hallottunk, különben rögtön visszarohantunk volna hozzá. Pillantásom ekkor a ketrecre esett. Két szomorú tyúk árválkodott benne. „Megmentőnk, a kakas!” – villant át az agyamon. Fenséges finom ebéd lett belőle.
Négy nappal később Jan kitett bennünket a Rio Demininél.
– Kis kirándulásunk itt most véget ér. A további szakaszon fölfelé egyáltalán nem lehet hajózni. Haladjatok mindig a folyó mentén, akkor nem téveszthetitek el a Rio Toototobit. Három folyással ömlik a Deminibe. Arról ismeritek meg.
Kiszámoltam a viteldíjat és még megkérdeztem tőle:
– Hogy akarsz egyedül keresztüljutni a vízesésen?
– Sehogy. A kerülőutat választom. Good luck.
Felzúgott a csónakmotor, azzal Jan már útnak is indult.
Azt hiszem, többet nem is igen beszélt egész idő alatt. Semmit sem tudtunk meg abból a hosszú történetből, hogy ő, mint holland hogy került ide, hogyan élt a Rio Negro menti Mourában, hogy vajon meg lehet-e élni és hogyan a kaucsukszedésből és hogy az ember miként védekezik a piranhák ellen. Mégis, mindmáig kapok tőle egy üdvözlőlapot karácsonyra.
Első bécsi levelem után valószínűleg nem várta, hogy négy jól megtermett alak jelenik meg nála. Talán félt kissé tőlünk. Nekem meg, valahányszor eszembe jut, nevetnem kell, hogy mi mennyire féltünk az első éjszaka, amikor újra egyedül maradtunk. Hogy Jan talán valóra váltja rémtörténeteit és egymás után kinyiffant bennünket. Hányszor is mondta: „Sohase bízz az utolsó fehér emberben, akit akkor láttál, mielőtt beléptél volna az őserdőbe.”
Hogy mások is mennyire megszívlelték ezt a tanácsot, arról Péter tudna mesélni. Amikor eltávolodott táborhelyünktől, hirtelen egy magunkfajta emberrel találta szembe magát, valószínűleg egy sikertelen aranyásóval. Annak inába szállt a bátorsága, és mielőtt még Péter mondhatott volna valamit, nyomtalanul eltűnt.
Így hát, biztos, ami biztos, újra két váltásban álltunk őrt.