Ott ültem hát a Santosból São Paulo felé tartó repülőgép fedélzetén és már negyedszer vagy ötödször olvastam újra Dieter táviratát. Segélykiáltás volna, mert az indián fiú csípő operációja talán nem olyan jó eredménnyel végződött, mint ahogyan vártuk? Ennek azonban ellentmondott az „üdvözöl öreg barátod” megfogalmazás.
Mielőtt még elutaztam volna, Dieterrel naponta lestük az öreget a kórházban. Indulásom órája egyre közeledett, ám az öreget mintha a föld nyelte volna el. Dieter kérdéseire pedig a kis beteg mindig csak azt felelte: „Katunka majd megint eljön”, a türelmetlen „de hát mikor?”-ra is, akár az imamalom, mindig ugyanazt mondta: „Katunka majd megint eljön.” Javasoltam, kerestessük Katunkát a kórház portásánál, az indián missziónál vagy máshol a városban. Dieter legyintett:
– A Katunka névvel az égvilágon semmit sem tudsz kezdeni. Az öregnek biztosan nem ez az igazi neve, a fiú csak kapásból nevezte így. Az indiánok ugyanis sohasem mondják meg az igazi nevüket, hiszen az mintegy a lelkük része, tehát kimondatlan marad.
Végül már a saját szakállamra kezdtem volna nyomozni, de Dieter hevesen nekem támadt:
– Hagyd ezt! Ha az öreg megtudja, lehet, hogy még rossz vége is lesz a dolognak. Biztos, hogy nem jön el és nem mondja majd: „Senhor Doktor, hallottam, hogy engem keres, mivel szolgálhatok?” Épp ellenkezőleg, csöndben megbújik valahol. Dieter táviratának tehát semmi köze nem lehetett az operációhoz, sokkal inkább az öreg indiánnal és a növényekkel függhetett össze, melyeknek az első kipróbáláskor oly átütő hatásuk volt. Persze, hogy telefonon akartam előbb tisztázni a dolgot, de hát próbáljanak csak egyszer elérni egy sebészt, aki napi 8-10 órát operál… Akkoriban ráadásul még postán kellett a távolsági beszélgetéseket lebonyolítani, a praktikus telefaxok bevezetésükre vártak. A brazil repülőtársaság a helyfoglalás cseréjében szerencsére több volt, mint udvarias, hiszen tulajdonképpen már valahol az Atlanti-óceán fölött kellett volna London felé repülnöm.
Amikor beléptem a São Paulói kórház kapuján, kiderült, hogy Dieter még körülbelül két óra hosszat operál. Üzenetet hagytam tehát, hogy a kávézóban várom, közben pedig a repülőjáratokat tanulmányozom, hogy ha lehet, ráfizetés nélkül érkezzem meg egy újabb járattal a brit fővárosba, ott tervezett előadásaimra. Sziszifuszi munkámat Dieter minden előzetes bejelentés nélkül a következő kérdéssel akasztotta meg: Milyen gyorsan tudsz a Demininél lenni?
Néma pillantásomat igen helyesen viszont kérdésnek vette.
Meg is felelt rá nevek, dátumok és események halmazával, melyeket sorba rakva a következő kép rajzolódott ki előttem: Santosból való távozásom után két héttel az öreg indián hirtelen megjelent a fiú betegszobájában. Szerencsére az ügyeletes nővér már tudott a dologról, hívatta Dietert, aki épp nem operált, így a magát immáron „Mauricio”-nak nevező „Katunkát” el tudta csípni a kórház kapujában. Miközben a fiú hogylétéről beszélgettek, Dieter csak úgy, mellékesen rátért a növények ügyére. Olyan növények ezek, mondta az öreg, melyeket az európai doktornak magával kellene vinnie, ha egyszer el tudna jönni hozzájuk az indián faluba. Leforrázva, teának elkészítve elűzi a lázbetegséget, melyet olyan könnyen megkapnak a gringók a trópusi őserdőkben.
Az ő törzsét egészen könnyű megtalálni: pontosan ott élnek, ahol a Demini és a Toototobi folyók összeérnek, öt nap járásnyira a lenyugvó Nap irányát követve, ott az ő falujuk, el sem lehet téveszteni.
– Holnap találkozhatsz a betegszobában ezzel a te Katunka Mauricióddal, vagy hogy is hívják. Többnyire reggel kilenc óra körül jön – mondta még Dieter, de már mennie kellett, mert háromszor hívták a hangosbeszélőn. A kijáratnál még visszafordult: – Gyere el hozzám este, van néhány jó térképem a vidékről, még egyszer megbeszélhetünk mindent.
Dieter tehát biztosra vette, hogy eleget teszek az indián faluba szóló zavaros meghívásnak. Csodálkoztam. Hiszen nem épp sétaútra indulnék, bizonyára hetekig kellene vándorolnom, s lehet, hogy meg se találnám az indián falut. Mégis vettem magamnak egy térképet, mert nem árt, ha az ember némiképp felfrissíti a földrajzi ismereteit. Ezen a térképen – megjelölése „Mapa Politica, Escala Aproximada 1 : 2 270 000” – igen áttekinthető volt minden. Az embernek Manaustól, az őserdei metropolisztól a Rio Negrón át csupán 20 centivel kellett fel vinnie az ujját Barcelos városáig. Itt ugyan valami cikk-cakkos kék vonal, a Rio Negrótól jobbra és balra folyókkal átszelt vidéket mutatott, amelyről könnyen kiderülhetett, hogy nem is olyan áttekinthető. Ha azonban már megtaláltuk a Rio Aracába és onnan a Rio Deminibe vezető leágazást, onnan már nem lehetett messze a Rio Toototobi torkolata – amit mellesleg nem jelöltek a térképen.
Időközben kényelmesen befészkeltem magam Dieter lakásába. A ház ura még nem volt otthon, ellenben a három indián takarítónő még mindig úgy ült a tévé előtt, mintha az elutazásom óta eltelt néhány hétben el sem mozdultak volna onnan. Engem ugyan nem zavartak, nemúgy én őket. Mert hogy tudtam, a tévé mögötti polcon van egy 23 kötetes Brockhaus lexikon.
– Meglátjuk – gondoltam és átrágtam magam a 2. köteten. „Demineralizáció, Deminutio, Demirel.” „Rio Demini” címszót nem találtam. Csalódottan csaptam le a könyvet. Ha már a 800 kilométeres Demini sincs benne, a Rio Toototobit akár ne is keressem.
Nem sokkal később Dieter megvigasztalt egy üveg Riojával.
– Pilótatérképeim is vannak. Pontosak és megbízhatók, majd azok eligazítanak.
Részletes tanulmányozásuk után csak egyvalami vált bizonyossá: úti célom meglehetősen feltáratlan terület. Csak itt-ott rajzoltak bele halvány vonalakkal egy-egy hegyet a következő megjegyzés kíséretében: „elevation not known” vagy „relief data incomplete”. És miközben a térképet már-már holdbéli tájnak láttam a sok ezer névvel és egyéb bejegyzéssel együtt, egy igazi holdbeli utazás – összehasonlítva a tervezett úttal, melyet ismeretlen hegy-völgyek között hiányos helyrajzi adatok birtokában kell megtennem – szinte hétvégi kirándulásnak tűnhetett. Isten őrizzen tőle! Már csak Dieter volt biztos abban, hogy megcsinálom.
– Miért nem jössz velem? – akartam kérdezni egész idő alatt, és most, hogy már a második üveg Rioját nyitotta ki, elérkezettnek láttam rá az időt.
– Szívesen tennék vele szolgálatot a tudománynak, csakhogy nem megy, barátom. Túl nagy a kockázat.
Elmesélte még, hogy a FUNAI ügynökség egyszer már feltartóztatta, mert engedély nélkül akart belépni az indiánok lakta vidékre. A brazil hatóságok közül ez az egy ad ide útlevelet és felségterületén úgy őrködik, akár az egykori NDK határőrei a „munkás-paraszt paradicsom” határai fölött. A FUNAI azonban nem állít ki engedélyeket.
– Pontosabban: a beadványodra nem reagálnak. Leveleid, kérvényeid egyenesen a papírkosárba kerülnek. Ha először kapnak el, még lehet velük beszélni. Másodszorra már rács mögé kerülsz. És egy cellát ennek az országnak a börtöneiben még a halálos ellenségemnek sem kívánok.
Amit a Dieterrel való beszélgetésemig a FUNAI-ról tudtam (Fundkwáo Nacional do Indio), az a Honecker-féle keretlegényekkel való összehasonlításnak nemhogy ellentmondott, hanem azt egyenesen zavarosnak tüntette fel. Hiszen ezt az indián nemzeti alapítványt többek között a Villas Boas fivérek hozták létre, akiket ezért még Nobel-békedíjra is felterjesztettek. Ők és az ország más tekintélyes családjai egész életüket ennek a szervezetnek áldozták. Villas Boasék azonban a hetvenes években visszavonultak az alapítványtól és kinyilvánították: „meg vagyunk győződve arról, hogy valahányszor kapcsolatba lépünk egy indián törzzsel, e lépéssel a legtisztább, legérintetlenebb dolgok lerombolásához járulunk hozzá”.
Sok éven át a már említett dalmát Stipe atyának is ez volt a meggyőződése, végül mégis módosította nézetét, hogy ezzel segítsen az indiánokon. Az idő őt igazolta. Néhány fennkölt álmodozó meg pár ezer indián harcos nem állíthatta meg az ún. civilizáció hatalmas kerekét.
Azok az indiánok, akik nem tanultak meg időben kitérni e kerék elől, alákerültek és az eltaposta őket. A garimpeirók, az aranyásók lelőtték vagy olyan civilizációs betegségekkel fertőzték meg őket, melyekkel szemben immunrendszerük védtelen volt. – Mit vigyek magammal egy ilyen útra? – kérdeztem Dietertől. Barátom előkapott egy elsárgult, géppel írt listát és mintha egy repülőgép utaslistáját ellenőrizné, fennhangon sorolta:
– Naptáros óra, iránytű, öngyújtó, fényképezőgép, makroobjektív, elemes zseblámpa, tőr, zsebkés, revolver, lőszer, olló, stoppolótű, füzet – szükség esetén naplóírásra, portugál–német szótár, yanomami–német szószedet, golyóstollbetétek, hálózsák, függőágy, malária elleni tabletták, fájdalomcsillapító, féregűző tabletta, tapasz, mullpólya, cseppentő, érszorító, antibiotikumok, Cortison, gyógykenőcs, moszkitóháló, ragasztószalag, sebésztű és hozzávaló cérna, Prostigmin a curare nyílméreg ellen, és ciánkáli egy abszolút kilátástalan helyzetre.
Amikor Dieter már a harmadik üveg Rióját nyitogatta, megszólaltam:
– Bécsben összeállítom az expedíciót.
– És a bor mámorító hatására még azt is hozzátettem: – Ennek az ismeretlen domborzatnak a magasságát is rá fogjuk vezetni arra az átkozott térképre!
Közben megvirradt, hét órára járt az idő.