Katunka folytatta az előadását:
– Apámtól tanultam, minden erő, minden élet az erdőből jön. Ez az élet – mondta a „katedrán” heverő növényekre mutatva – erősebb a betegségnél.
Aztán felmutatott néhány növényt és elmagyarázta a gyógyhatásukat. Kezdetben alig tudtam kibogozni, miféle tünetekről beszél. Például egy indián gyereknek könnyű asztmája volt (egyébként csaknem minden gyerek bronchitisszel bajlódott – bizonyára a füst miatt, ami a nyílt tüzek felől gomolygott a malokán át, enyhítve a moszkitók okozta kínokat). Megtudtam, hogy Katunka asztma ellen alequint alkalmaz és nagyanyáink módszere szerint a beteget egy fortyogó eukaliptusz főzettel teli fazék elé ülteti. A gőzt inhalálni kell. Amikor azonban elbeszélése nyomán különbséget kellett tennem a magas vérnyomás és a szívritmuszavarok között –, az már keményebb dió volt.
Szerencsére Katunka kiváló rajzolónak bizonyult és minden emberi szervet szemléletesen tudott ábrázolni. Tudta, milyenek a hörgők, alsó hasamra bökve utalt a prosztatámra és egyszer jól megnyomta a májamat is, mire rögtön megértettem, hogy a hepatitisről beszél.
Az erdőben rámutatott a kiválasztott levelekhez és fakérgekhez tartozó cserjékre és fákra, elmagyarázta, hogy az erdő szegény ugyan, de hatalmas. Ezt nem értettem meg mindjárt. Kifejező gesztusai nyomán aztán végre derengeni kezdett valami és körülnéztem: valóban, ha jobban megnéztük, ezen a vidéken az erdő nem is volt oly gazdag növényfajtákban. Az aljnövényzetben mindig ugyanazok a fák és növények domináltak. Katunka elmesélte, hogy a törzs egyes tagjait néha egy álló napi keresésre ki kell küldenie, hogy bizonyos növényekből utánpótlást szerezzen. A legtöbb gyógynövény persze általában a sok folyó valamelyike mentén tenyészik.
Az indiánok kis kunyhót építettek a „törzsi patikának”, mely épp csak olyan magas volt, hogy meg lehessen állni benne és az ember ne üsse be a fejét a tizenkét bambuszrúd fölé font sűrű lombtetőbe. Csak sokkal később tanultam meg, hogy a tizenkettes számnak különös jelentősége van. Noha az indiánok világképe részleteiben törzsenként különbözik, mindannyian a természet és a világűr részének tekintik magukat, mellyel egyek. Minden láthatót és láthatatlant hat síkra osztanak.
A középpontban van a Föld, mindenestül, ami rajta növekszik és él. Fölötte található az ég, alatta az alvilág. Az élők és holtak hat irányban tájékozódhatnak, melyek a következők: észak, dél, kelet, nyugat, fönt és lent.
Ennek megfelelően a Föld síkjának is hat kijárata van, minden irányban egy. Ezeket is tizenkét dúc tartja, minta többi kunyhót vagy Katunka patikáját. A Föld felszínét a legtöbb indián hite szerint az ős sámánnő teremtette, akinek mintha nem lett volna neve, vagy akinek a nevét tiszteletből előttem soha nem ejtették ki. A Föld az ő testének a része, egyúttal ő minden élőlény teremtő anyja is. Az ős sámánnő ereje egyaránt lehet jó és rossz, szellemi és konkrét erő.
Példát ad erre néhány gyümölcs. Ezek az ős sámánnő menstruációs véréből termettek. Ha betolakodók vagy bizonyos őserdei állatok, mint pl. a jaguár esznek belőlük, ezzel felveszik az ős sámánnő menstruációs vérének gonosz erejét.
Az ős sámánnő vérével aztán ez a gonosz erő behatol a malokákba, és megzavarja az indiánok örök rendjét. A harcosok hivatottak arra, hogy megvédjék ezt a rendet, tehát, hogy ne engedjék közel a betolakodókat, illetve hogy megöljék a jaguárokat és az idegeneket. A sámánok feladata, hogy elűzzék a gonosz szellemeket, melyek még a behatolók fizikai halálával sem szűnnek meg. Megint emlékezetembe ötlött, milyen fontos is terveim és valamennyiünk élete szempontjából, hogy nem betolakodó, hanem az indiánok meghívott vendége vagyok.
Persze a teremtés történetében azért férfiak is előfordulnak. Ők ejtették teherbe az ősanyát, aki megszülte a Földet. Az ő erőik csak jók lehetnek. Az őstermékenyítésből megmaradt spermából keletkeztek a növények, melyek csak jók, még azok is, melyek mérgezők. Csak okosan kell felhasználni méreganyagukat.
De térjünk vissza Katunka patikájához. A tetejét tehát tizenkét bambuszrúd tartotta. A két egymással szemközti fal többszörösen sűrűn szövött gyékényből állt. A másik kettőt földből gyúrt kicsiny téglákból, eltolásos módszerrel rakták. A végeredmény sakktábla minta lett, melynek számtalan nyílásán át állandóan enyhe légáramlat járta át a kunyhót. Katunka kissé körülményesen elmagyarázta, hogy ez milyen jó a penészgombák ellen, melyek különben ellepnék a gyógynövényeit.
Nem is sejtettem, hogy ez a tárolási módszer hamarosan milyen fontos lesz számomra is, amikor növénykészletemet Európába viszem. Mohón szívtam magamba a fűszeres boltocska bódító illatát, mely olyan élményt nyújtott, mintha nyári reggel a mezőn sétálnék. Csodálatosképpen itt nem kínozták az embert a moszkitók, egyetlen rovar sem leselkedett rám fullánkját hegyezve, hogy bőrömet átdöfve a véremből lakomázzon. A legnagyobb élvezet azonban az volt ebben a kis Elysiumban, hogy szabadon tudtam lélegezni. Itt az ember semmit sem érzett abból az állandó füstből, mely a moszkitók elriasztása végett át- meg átjárta a malokát.
Noha az indián férfiak kizárólag a vadászatnak élnek, a földművelés pedig asszonydolog, Katunka kivitt a törzsük művelte földterületre is. A legnyomorúságosabb kertecske volt, amit valaha is láttam. Kissé távolabb a buja aljnövényzet jó tíz méter magasra nőtt, ám ezen is túlnyúltak a 45 méter magas faóriások, korhadó fatörzsek, némi szétszórt hamu adott a talajnak s a pár növénynek egy kevés táplálékot.
Maniókát termesztettek, zöldbabfélét, amit itt „phisolo”-nak, nálunk közönségesen paszulynak neveznek, valamint az innen Európába származott növényeket: banánt, néhány fűszernövényt, gyapotot és dohányt. Itt-ott hatalmas tökök is előtünedeztek, a száruk már elsatnyult, de volt amelyiknek súlya 20 kg is lehetett.
Európában 15 000 évvel ezelőtt elődeink ugyanezzel a tarvágásos, égetéses módszerrel irthatták az erdőt. Ám azért volt különbség: noha nagy területeken végeztek pusztítást, a talaj – erdő nélkül is – megőrizte termékenységét. Itt, az Amazonasnál erről már nem lehet szó.
Sokáig kutattak, míg rájöttek: az esőerdők termékenysége nem a talaj adottságaitól függ, hanem az az éghajlat következménye. A fejlődéshez szükséges tápanyagok magukban a növényekben cirkulálnak. A talaj szinte csak arra való, hogy kapaszkodót nyújtson nekik.
A talajpusztító, égetéses irtások, melyek ma az esőerdőket fenyegetik és az egész világ éghajlati viszonyait megzavarják, egyszerűen őrültségek. Ugyanis épp az a legnagyobb érték, ami leég. A talaj, amin állt, talán még képes felvenni valamit az értékes anyagok maradékából, az azonban már az első betakarításkor felhasználódik. Olyan ez, mintha egy bankrabló elégetné a zsákmányolt bankjegyeket, hogy a hamujukból csináljon pénzt.
Hogy milyen árat kell fizetnie annak, aki semmibe veszi az esőerdők ökológiai alaptörvényét, azt egy későbbi utam során tapasztaltam. Bragantina közepén egy földdarabon több mint 10 000 hektár erdőt égettek és irtottak ki, hogy kis kunyhókba telepeseket költöztessenek ide a városok nyomornegyedeiből. A talaj még öt évig sem volt képes táplálni őket. A föld most parlagon hever, a házak elhagyatottak, jó néhány el sem készült belőlük, mert már az építésükkor kiderült, hogy új telepesek ezen a vidéken sohasem tudnak majd megélni.
Még értelmetlenebb, kiterjedésénél fogva még nagyobb bűntény volt az esőerdők ellen, amikor utakat építettek egyik vidéktől a másikig. Ezek az utak ma az év legtöbb napján járhatatlanok, nehéz haszonjárművek számára pedig csaknem elérhetetlenek.
Elmesélték nekem, hogy az építkezés egyik szakaszán tizenkét buldózer már 15 kilométerre hatolt be az őserdőbe, amikor elöntötte őket egy áradás. Keresztülvágott az építkezésen, folyómedret vájt a gépek előtt, mögöttük pedig teljesen elmosta a visszautat. A drága gépek még ma is ott rozsdásodnak elhagyatottan. Az építőmunkások pedig vagy belefulladtak a vízbe vagy egyszerűen megszöktek.
Az indiánok itt egészen másként élnek. Úgy tűnik, mindenben, amit csinálnak, ismerik a helyes mértéket. „Addig nyújtózkodj, ameddig a takaród ér” ezt nem kell a lelkükre kötni. Ehhez tartják magukat, s ezt az igazságot hagyományozzák utódaikra is.
Katunka láthatólag büszke volt törzse földjeire.
– A növényekben van az erő. Ha megesszük őket, nekünk adják ezt az erőt, mint az epena a szellemet – mondta.
Az epena a yanomamik körében elterjedt kábítószer neve, mely parányi mennyiségben fogyasztva fokozza az észlelési képességet. Katunka számára tehát a szellem is erőt jelentett.
– És az állatok? – kérdeztem.
– Elegen vannak mondta úgy, mintha az éhség csupán baj, a hús pedig csak eszköz lenne arra, hogy a bajt orvosolja.
Már az első tanítási napon igen jól tudtam szavait követni, holott annak idején, São Paulóban, a kórház folyosóján csak a nyilvánvalóan begyakorolt köszönő szavait értettem. Este azon törtem a fejem, hogy tudják megkülönböztetni ő és az indiánjai a hatot a héttől, a tizenkettőt a tizenháromtól. Olvastam (és már tudtam is bizonyosan), hogy a yanomamik, akárcsak sok más amazonasi indián, csupán háromig tudnak számolni, és hogy ezen felül nekik minden egyszerűen csak „sok”.
Ettől eltekintve világképük hat síkra oszlik, melyeknek kapuit tizenkét oszlop tartja. Katunka mindezt természetesen portugálul mesélte el. De vajon egy egyszerű törzsbéli különbséget tudna-e tenni a három és a négy, kilenc és a húsz között?
– Nem – mondta Alton.
A kis Suma, alias Thomas épp ott sündörgött körülöttünk. Nyilván egy újabb mentolos cukorka reményében.
– Hunyd be a szemed! – mondtam neki. Suma már kuncogott örömében, hisz jól ismerte a kis doboz kinyitásának zaját, melyben az időközben undorítóvá és ragacsossá vált bonbonokat őriztem. Tíz darabot kiborítottam egy felfordított alumíniumfazékra.
– Mennyi ez, Suma? – kérdeztem. A fiú lelkesen vágta rá:
– Á, hát sok.
– Most tedd újra a szemed elé a kezedet, de ne less! – parancsoltam rá és a lehető legnagyobb csendben elvettem egy cukorkát.
– És ez most mennyi? – kérdeztem.
Suma kissé csalódott képet vágott, de egy másodpercig sem habozott a válasszal:
– Egy hiányzik.
Megismételtük a játékot, most már a konzervkenyér darabkáival. Ezek kevésbé ragadtak és Sumának korántsem ízlettek annyira, mint a mentolos cukor, tehát jobban tudott figyelni. Mindegy volt, hogy harminc szeletet tettem-e le és kettőt vettem el belőlük, vagy tízhez adtam hármat, Suma fejtörés nélkül, egy pillantással felmérte, hogy a kenyérkékből hiányzik-e, vagy szaporodott-e a mennyiségük. Meg voltam róla győződve, hogy a kisfiú matematikai zseni. Kiválóan kiismerte magát a mennyiségek terén, ám szinonimát nem talált a számokra. Azt hiszem, néhány hét alatt meg tudtam volna tanítani az összeadás, a szorzás, és az osztás műveletére, ezt be is terveztem egy későbbi utamra.
Sajnos soha nem került rá sor. Suma nagy vagánnyá nőtte ki magát, aki világosan értésemre adta, hogy nem szívesen lát fehér embert. Úgy tűnt, mintha az első utunk végén Freddy búcsúajándéka lett volna az egyetlen jó dolog, ami megmaradt rólunk az emlékezetében – a kis szájharmonika.