A kis indián fiú csípőoperációja a São Pauló-i egyetemi klinika orthopédiai osztályán a végéhez közeledett. Dieter, egy itt hospitáló sebész barátom, valahonnan a Bad Tölz és a Karwendel hegység között elterülő felső-bajorországi völgyből való orvos, kezdte összevarrni a sebet. Az elsőrangúan felszerelt steril műtőben elhangzó szűkszavú utasításaira finom kezek lendültek ezerszer begyakorolt módon működésbe. A jelenet minden tévérendezőt boldogsággal töltött volna el.
Amit azonban valószínűleg sem ők sem a közönségük nem tud: a sebészek és a nővérek ilyenkor pontosan úgy reagálnak, mint minden ember, amikor a munka dandárját már elvégezte és ott lebeg szeme előtt a célvonal. Csökken az adrenalinszint, az idegek megnyugszanak, a vegetatívan működő izmok lazítanak. A sebészek mindenütt a világon félnek a koncentráció általános lankadásának különleges veszélyeitől. Az úgynevezett „hanyagságból eredő hibák”, „emberi mulasztások”, ha egyáltalán vannak, csaknem kizárólag az operációnak ebben a fázisában fordulnak elő. Ilyenkor elképzelem, hogy pilóta vagyok, aki szokványos, nyolcórás utat tett meg az Atlanti-óceán fölött, ám szakmai tudását igazán csak most, a New York-i vagy Rio de Janeiró-i landolásnál kell majd megmutatnia. Észrevettem, hogy Dieter más módszerrel él. Utasításai valamivel hangosabban, csaknem élesen szóltak, így a jelenet szinte drámai felhangot kapott, amely bár operációs technikai szempontból nem volt indokolt, ám őt és csapatát az utolsó rutinmunkálatoknál mégis fellelkesítette.
Minthogy jómagam csupán operációs technikai szaktanácsadó voltam, kevésbé hangolódtam rá Dieter koncentrációt erősítő fortélyaira. Reflexeim inkább a „Pavlov”- kutyáéra hasonlítottak. A halothanszagú izoláción keresztül egyszerre csak megcsapta orromat a frissen őrölt kávé illata, amit csak a brazil kórházi kantinokban tudnak ilyen fenségesen elkészíteni. Kifelé vettem hát az irányt. Munkája végeztével Dieter bizonyára utánam jön majd – gondoltam –, és akkor beszélgethetünk.
Már emiatt a fantasztikus ital miatt is hálás voltam a brazilok meghívásának, hogy tartsak előadást és technikai bemutatót a Rainer Kotz, Dieter Uyka és jómagam által kifejlesztett rögzítő lemezről, ami a testbe beültetve a csípőízület operatív rekonstrukciós rendszereként szolgált. – Nem tudna esetleg ott lenni az első operációknál, amikor a módszerét alkalmazzák? – kérdezte egyik hallgatóm São Paulóban, miközben már a diáimat és a kéziratomat csomagoltam.
Gyors beleegyezésemet aztán saját, csodálatos élménybeszámolóival honorálta. Neki köszönhetem azokat az útmutatásokat, melyek megkönnyítették első kutatóutam megtervezését az Amazonas vidékére és melyeket követve épségben vissza is érkeztem onnan. Akkoriban természetesen még csak nem is álmodtam ilyen expedícióról.
Alighogy kiléptem a műtőből, kimért, egyenes léptekkel egy öreg indián közeledett felém. Leszámítva rendkívül egyszerű öltözékét – szakadt farmer és agyonmosott póló, alakja méltóságot sugárzott. Két gesztenyebarna szeme rám meredt:
– Maga az európai doktor? – Ezen nyilván Dietert értette, tehát nemleges választ adtam. A férfi azonban nem tágított. Megfontolt arccal előhalászott nadrágja hátsó zsebéből egy újságkivágást és rámutatott egy cikkre, melyben ott volt a fényképem és egy beszámoló az épp két hete tartott előadásomról.
– Köszönetet mondani jöttem. A fehér sámán soknak segít a törzsekben. Asszonyok újra járni tudnak, gyerekek újra szaladgálni. Ezért hoztam ajándékot.
Meg kell említenem, hogy az ázsiai és az indián nők különösen gyakran szenvednek a velük született csípőficamban, melynek orvoslására kifejlesztettük operációs módszerünket.
Szavai közben az indián leakasztott övéről egy kis batyut, melyet addig észre sem vettem. Gondosan kibontotta a két csomót, melyekkel a kendő négy sarkát összekötözték, és átnyújtotta a tartalmát néhány száraz falevelet és ágat, valamint egy fakéreg darabjait.
Nos, tudni kell, hogy az orvosokat olykor a legfurcsább természetbeni ajándékokkal lepik meg a hálás betegek. Így kapott egyszer egyik magyar kollégám a betegétől egy hűtőszekrénybe való izzót. A gyári eredeti ugyanis tönkrement és pótlást a kommunista hiánygazdálkodás vívmányaként egész Magyarországon nem lehetett kapni.
A páciens véletlenül értesült a problémáról, és addig-addig szólítgatta le a nyugatra utazó buszvezetőket a budapesti hotelek előtt, míg az egyik három üveg libamájért hozott neki egy ilyen lámpát Bécsből.
Udvariasan rámosolyogtam tehát a méltóságteljes öreg indiánra. Olajágakra, babérra és más szimbolikus növényre gondoltam és valóban örültem is az elismerés eme gesztusának. Ó azonban olyan kutató pillantással nézett a szemembe, hogy már-már rossz lelkiismeretem támadt, amiért semmi sincs nálam, amivel viszonozhatnám a kedvességét.
Nem sokkal később elmeséltem Dieternek, milyen új kincsekkel gyarapodtam és rámutattam az egykor virágzó lomb maradékaira, melyek a kávéscsésze és a cukortartó között elég siralmas látványt nyújtottak. Dieter azonban mosolygás helyett olyan gondosan vizsgálta meg a leveleket és a kérget, akár egy amszterdami gyémántcsiszoló valami ritka követ, majd a következő, zavarba ejtő kérdést tette fel:
– Hogy fogadtad? Próbálj erősen visszagondolni; ez nagyon fontos.