Harcos kijelentésem igazi komolyságára, ami a Rio Deminitől nyugatra fekvő ismeretlen magaslat meghódítását illeti, csak akkor ébredtem rá, amikor már a Landtmann kávéházban ültem egy csésze, tejszínnel gazdagon megfejelt híg kávé mellett. Belenéztem barátom, Péter szelíd szemébe, aki épp beleharapott egy pár bécsi virslibe – melynek Bécsben persze „frankfurti” a neve… Ugyan hány ellenfelére rohant már rá Péter ezzel a szelíd pillantással – közvetlenül azelőtt, hogy a szőnyegre dobta volna őket?!
Most azonban éreztem, hogy fennakadt a „horgon”, vívódik, miután felolvastam neki Dieter listáját utolsó csemegének hagyva a kilátástalan helyzetekre való ciánkálit.
– Tényleg veszélyes? – kérdezte.
– Nem, ha még pár ezer horgot, mentolos cukorkát és testfestéshez való dolgot is viszünk magunkkal ajándékba az indiánoknak vetettem oda hanyagul. Ezt a tanácsot is Dietertől kaptam az öreg indiánnal történt némileg drámai találkozást követően.
– Ugyanis ő sem értett bennünket, mi sem értettük őt, Dieter tehát lerajzolt egy papírra négy holdat, meg két vonalat a Demini és a Toototobi folyókat jelezve, valamint a torkolatnál egy kis vonalemberkét, amely engem ábrázolt. Erre Katunka-Maurició, vagy akárhogy hívták is az öreget, lépegetni kezdett és a lemenő Nap irányába mutatott. A gyógynövények iránti érdeklődésünket, előzetes megegyezés alapján elhallgattuk előle.
– És ha nem találjuk a falut? – kérdezte Péter, miközben letörölte szájáról a mustárt.
– Nem lehet eltéveszteni, ezt az indián és Dieter barátom egybehangzóan állította.
– Mit akarsz elkövetni magad, illetve magunk ellen amiatt a pár növény miatt?
Jó kérdés volt, gyakran föltettem már magamnak az úti előkészületek közben. Valóban csak a növényekről volna szó? Nem. Többet akartam megtudni az indiánokról, annál is inkább, mert időközben annyit olvastam róluk és lakóhelyükről. Ez azonban túl szegényes érv volt ahhoz, hogy Pétert végre megnyerjem útitársnak. Hiszen így csak egy trópusi őserdei utazást vázolhattam fel, amire az ember tetszés szerint vállalkozik vagy sem, amit elhalaszt vagy kihagy. Elmeséltem hát az egész történetet, az öreg indiánnal való találkozásunktól kezdve, a különös hasmenésen át egészen az „elevation not known”, illetve „relief data incomplete” bejegyzésekig a pilótatérképen.
Miután Péter meggyőződött a bejegyzések valódiságáról, pincérért kiáltott és rendelt „még egy pár frankfurtit, de egy kicsit több mustárral”. Majd lesütötte a szemét, a körmére pillantott és megszólalt:
– Mikor indulunk?
1983 májusát írtuk.
– Augusztusban – feleltem.
– Milyen szép is olyankor itthon! barátom sokatmondóan bámulta a körúton az ablakok előtt terebélyesedő gesztenyefákat, melyek az épp virágba boruló lombjukkal különösen szép nyarat ígértek.
– Záróra, kérem – szólt a pincér.
– Fizetem a repülőjegyedet – mondtam én.
– A virslimet fizeted – felelte Péter mogorván. Ebből tudtam, hogy örül az útnak.
A bécsi belvároson keresztül hazafelé tartva elhaladtam egy könyvesbolt előtt, amely az utóbbi hetekben az Amazonas vidékéről szóló újabb és újabb könyvekkel, térképekkel látott el. A kirakatban kis, narancssárga cédula díszelgett, jelentése az ifjú eladónő és énközöttem meglévő édes titokra utalt; „könyvek érkeztek Amazóniáról” – hirdette. Megállapodtunk ebben a jelben, mert engem telefonon csak nehezen lehetett elérni, másrészt alig volt időm napközben benézni a boltba, hogy találomra böngésszek, harmadszor pedig már régen nem akartam mindent, válogatás nélkül megvenni, amit e témában az irodalom kínált.
Ez idő tájt már jó pár ezer schillinget áldoztam szakirányú olvasmányaimra, ami összjövedelmemet tekintve sem volt kis dolog. Ám a különböző szerzők különféle úti beszámolóiban minduntalan felbukkanó ismétlések – azonos „véletlenek” és „események” – válogatóssá tettek. A narancssárga cédula azt jelentette, belenézhetek minden könyvbe, minden térképbe, mielőtt megveszem vagy visszaküldetem. Épp azon álmodoztam, hogy Bécs idestova az utolsó kultúrközpont, ahol e komputerizált világban még ilyen személyes módon lehet könyvet vásárolni, amikor hirtelen belém hasított a felismerés – kerül, amibe kerül, azonnal el kell elindulnunk az Amazonas vidékére! Amikor Péternek önkéntelenül azt mondtam a telefonba, hogy „hétkor a Landtmannban”, valószínűleg a tudatalattim működött közre ebben. Hogy hogyan, az könnyen megmagyarázható.
Amióta a Landtmann kávéház 1873-ban, egy bizonyos Konrad Zauner vezetése alatt megnyitotta kapuit, falai közt számos forradalmat agyaltak ki, hatalmas diktátorok megbuktatását, ellenséges földrészek, hatalmas csúcsok meghódítását tervelték ki, sőt fantasztikus közönségsikert ígérő műveket is írtak az átellenben lévő Burgtheater színpadára. Ám hogy mindezekből mégsem lett semmi, azért egyes-egyedül Robert úrnak, a főpincérnek kell majd felelnie az Úr színe előtt. Ő fojtott meg csírájában mindent a folytonos „záróra, kérem”-jével! Ha tehát csupán beszéltünk volna az expedícióról a Landtrnannban, semmivel sem lettünk volna jobbak bármely kávéházi forradalmárnál vagy tollforgatónál. Pedig már kora ifjúságomban megesküdtem, hogy soha sem fogok ezek közé tartozni.
Így lett tehát az Amazonas-vidéki utazásból kvázi becsületbeli ügy.