Előszó az első kiadáshoz

This image has an empty alt attribute; its file name is Borito_1-777x1024.jpg

Lehet, hogy javíthatatlan optimista vagyok, de hiszem, hogy az emberiség csakhamar felhagy a trópusi őserdők felégetésével. Erre a meggyőződésre akkor jutottam, amikor 1996 januárjában szörnyű hír érkezett az olaszországi Velencéből: „A lagúnák városának nagy hagyományokkal rendelkező operaháza, híres Verdi ősbemutatók színhelye, a La Fenice tűz martaléka lett.” A televízió képernyőjén füstölgő romok. Bátor tűzoltók életük kockáztatásával próbálják átküzdeni magukat az idő múlásával megroggyant tetőn a tűz fészkéig, hogy mentsék, ami még menthető az egykor volt kultúrpalotából. És másnap reggel újabb jelentés: „Pár órával a tűzvész után máris több millió márka érkezett a világ minden tájáról az adományokat váró folyószámlákra. A La Fenice 1998-ban ismét a régi pompájában tündökölhet.”

Ez a hír megszilárdítja bennem a hitet, hogy az emberiség kész áldozatot is hozni értékei megtartásáért. Ezért nem tudom elképzelni, hogy még hosszú ideig tétlenül szemléljék, amint rövid távú haszon kedvéért drága kincsek mennek veszendőbe.

Ezek a kincsek az Egyenlítő mentén húzódó esőerdők mélyén rejtőznek, amelyek nemcsak a világ éghajlatára vannak hatással, hanem mindenekelőtt sajátságos tárházai is az öröklődési információk milliárdjainak. Ezek árulkodnak a flóra és a fauna alaki felépítéséről, az anyagcseréről, a növekedésről és a túlélés módjairól. Ha az ottani növényeket és állatokat kiirtják, az információk is örökre veszendőbe mennek. Sehol másutt, csakis ott juthatunk hozzájuk, ott vizsgálhatjuk őket. Ennek a tudásanyagnak eleddig legfeljebb a töredékét ismerjük. Úgy vagyunk vele, mint a világűr felfedezői. Azok is csak annyit tudnak, hogy amott kívül napok milliárdjai találhatók. Bolygóikat azonban, nem beszélve azok holdjairól, elképzelhetetlen messzeség rejti a szemünk elől. Mégis ott kell lenniük.

Nemrégiben még biztosnak tűnő messzeség védte meg tőlünk az esőerdőket. Negyven évvel ezelőtt az Atlanti-óceánon való átkelés még tovább tartott, mint ma egy oda-vissza utazás a Holdra. Az esőerdők 60 millió éves életkorát tekintve ez a negyven év csak egyetlen szempillantást jelent. És létük e pillanatában az emberi kéz több kárt tett bennük, mint létrejöttük óta bármilyen éghajlati eltolódás, vulkánkitörés és meteorbecsapódás együttvéve. Amióta ismertté vált számunkra a kinin, az esőerdőket „zöld patikáknak” is nevezik. Ezt a láz ellen ható természetes orvosságot a dél-amerikai „kínafa” kérgéből nyerik. 1963-ban egy másik, a trópusi őserdőkből származó növényi kivonat keltett sajtószenzációt.

A kutatóknak és a kalandkedvelő utazóknak madagaszkári sámánok meséltek mindenféle csodás dolgot egy rózsaszín virágú örökzöld növényről. Évekig tartó klinikai vizsgálatok után bizonyossá vált, hogy a növényben nagy hatású, vérrák elleni anyag található. Ennek köszönhetően ma öt beteg gyermekből négy túléli az addig egyértelműen halálosnak tartott betegséget. Ha pedig a nyugati sebészeknek húsz évvel ezelőtt valaki azt jósolja, hogy az új évezred küszöbén, sterilen tiszta műtőikben naponta fogják használni az Amazonas-vidéki indiánok nyilainak mérgét, bizonyára sajnálkozva mosolyognának, rosszabb esetben hívnák a kényszerzubbonnyal felszerelt kollégákat. Ma viszont „kurare” (curare) címszó alatt a következő áll a Brockhaus lexikonban: „Nyílméreg, kémiai értelemben alkaloida-vegyület, melyet a dél-amerikai bennszülöttek a Strychnos toxifera kérgéből nyernek. A kurare megbénítja a mozgatóizmok idegeit, ezért a sebészetben (operációknál) izomernyesztő szerként használják.”

Egy szerencsés véletlen folytán a nyolcvanas évek elején kapcsolatba kerültem a sámánokkal, az esőerdőket lakó indiánok orvosaival. Olyan növényeket mutattak nekem, melyek megfelelő keverékben és bizonyos életmóddal és diétával összekötve meghosszabbítják a gyógyíthatatlanul súlyos, rákos beteg életét, jelentősen javítják a beteg életminőségét.
Ám éppen a természethez való józan visszafordulás, a modern humán gyógyászatnak a természet adományait értékelő kezdeti fázisában fenyeget az a veszély, hogy elveszítjük kutatásaink alapját. Az esőerdők megsemmisülése már a táplálékainkat is fenyegeti. A kakaó, a vanília, a fahéj, az olajpálma, a banán, az avokádó és a mangó mint termesztett növények csupán nemesített változatok, másolatok. Eredetijük ott függ abban az óriási múzeumban, mely az Amazonastól északra és délre terül el. Ha tehát valami betegség vagy kártevő támadja meg a kitenyésztett kultúrát, fennmaradásának elengedhetetlen követelménye, hogy megvizsgáljuk az eredeti, őserdei példányt. Ahogy az űrkutatók biztosra veszik, hogy a mi naprendszerünkön kívül még sok bolygó lehet, amely nagyon hasonlít Földünkhöz, a botanikusok is pontosan abból indulhatnak ki, hogy az esőerdőkben még ezernyi ismeretlen növény őspéldánya található, melyeknek nemesített formája a táplálkozásunkat gazdagíthatná – feltéve, hogy nem pusztul ki egyszer és mindenkorra, mielőtt még az ember rátalálna.

A trópusi őserdőben tenyésző növények legyőzhetetlen életerején sokszor elméláztam, miközben ernyedten, szinte félájultan hevertem függőágyamban. Képzeletben kedvem szerint sétálgattam indián barátaimmal az égi szivárványokon át és hittem, ahogy ők is, hogy egyetlen falevél sem megy veszendőbe, lehullása után valamennyi a túlvilágot díszíti majd. Az indiánok számára a szivárvány az égi pompa visszfénye is és hagyományos hitük igazságának látható bizonyítéka. Magamhoz térve aztán rádöbbentem, milyen keményen is harcol minden növény az elmúlás ellen. Úgy tűnik, ki tudják védeni környezetük minden ármányát: a zuhatagokat, melyek kimossák gyökerük alól a talajt, az áradásokat, melyek elérik a legmagasabbra nyújtózkodó leveleiket is, és az őserdei óriásokat olykor víz alatti növényekké változtatják. Legyőzik a fakoronák alatt derengő örök homályt, amelyben a fiatal fának először is 15 méter magasra kell nőnie, hogy egy kis napsugár elérje. Hát szabad ezt az életet csak úgy, egyszerűen kioltani?

Ne írj vádiratot az esőerdők megmaradásáért. Az ilyen viták máshol folynak – figyelmeztetett a kiadóm az első megbeszélésünkkor.
Igyekeztem. Annál inkább remélem, hogy e könyv nyomán ezek a viták feleslegessé válnak. Ha tehát művem nemcsak új természetgyógyászati ismeretekkel szolgál, hanem az emberi meggyőződést is megerősíti és azt érvekkel támogatja az esőerdők megmaradásáért vívott harcban, várakozásom kétszeresen is teljesül.

assoc. prof. dr. v. Dávid Tamás
Bécs, 1997. február

Scroll to Top