Nap múlt napra, közeledett elutazásom időpontja, de az öreg nem mutatkozott. – A szállodában úgysem kezdhetsz semmit a növényeiddel – javasolta végül Dieter. – Gyere el hozzám ma este, főzünk egy teát a kincseidből. Ahogy láttam, három különböző növény levele van nálad és fakéreg. Mindenből egy kicsit – ez lehet a tea receptje. Hát, csak nem halunk bele…
Ebben nem voltam olyan biztos. Dieter azonban csak nevetett, és azt sem felejtette el megjegyezni, hogy az orvoslás mellett gyógyszerészetet is tanult, tehát tudja, mit csinál. Így már kisebbnek tűnt a kettős öngyilkosság kockázata. Órákkal később már ott voltunk a konyhájában egy fazék lobogó víz előtt. A három takarítónő közben karéjban ült a nappaliban villódzó képernyő előtt.
– Kérdezd meg őket – javasoltam.
Talán tudnak valamit ezekről a növényekről.
– Szó sem lehet róla – válaszolta Dieter. – Szemükben én a nagy varázserejű fehér sámán vagyok. Ha ilyen kérdéssel fordulnék hozzájuk, minden tekintélyem odalenne, vagy, ami még rosszabb, több bért követelnének.
Nem tágítottam: – De hát hogy akarod megtudni, hogy miből mennyit tegyél a teába?
– De kérlek, egy kicsit több vagy kevesebb igazán nem számít.
Azzal Dieter vett egy jó nagy adag sötétbarna levelet, majd a kevésbé sötétbarna készletnek a felét, és az egészet egy marék teljesen világosbarna színűvel egészítette ki. Aztán fogott egy falapot, nekifeszített egy konyhai reszelőt és lereszelte a fakéreg egy töredékét. Olyan volt a hangja, mintha egy kovácsműhelyben fényes acélt élesítgettek volna. Néhány perc múlva az egészből épp annyit sikerült lereszelnie, hogy kitett egy csipetnyit. Ezt aztán a mutatóujjával besöpörte a forró vízbe. Nem tudok szabadulni a gyanútól, hogy az utolsó alkotórész némileg szolid adagolását nem a gyógyszerészek közmondásos óvatossága, hanem a kéreg hallatlan keménysége befolyásolta, amelynek minden molekulájáért bizony keményen megküzdött.
– Most meddig akarod forralni? – kérdeztem.
Dieter nem hagyta magát eltéríteni, előhozott egy üveg Rioját és olyan döbbenetes pontossággal határozta meg a forrás idejét, akár egy precíziós műszer:
– Amíg ez ki nem ürül.
A vörösbor hatásától elbódulva aztán belekóstoltunk a főzetbe, amit barátom teának nevezett és ami időközben egy rész Maggi kockából, egy rész vízből készült leves színét vette föl.
Nyelvem ízlelőbimbói, melyeket imént még elkényeztetett a spanyol vörösbor finom zamata, már az első kortynál megkongatták a vészharangot az agyamban. „Azonnal kiköpni” – hangzott a belső parancs. Minthogy azonban barátom a fura levet mégiscsak legyömöszkölte a torkán, egészséges reflexeimnek én is gátat vetettem és nyeltem egyet. A jelenet többször megismétlődött.
Talán tíz perc telhetett el, amikor Dieter megszólalt:
– Érzed? Felfrissíti az embert!
Hirtelen érezni kezdtem. Futólépésben vágtam át a konyhán, időm se volt odaköszönni a nappaliban gubbasztó három takarítóasszonynak, bevetettem magam a ház legkisebb helyiségébe, és a következő negyedórát ott töltöttem egy heves, ámde fájdalmatlan székelési roham közepette. Az ajtó előtt Dieternek az állapotom iránti aggódásában hirtelen olyan stílusváltása történt, mely merőben szokatlan volt a kettőnk kapcsolatában: – Be kell mennem! – harsogta, akár egy megszálló hadseregparancsnok.
Hangja mindjárt ezután ismét változott: – Sokáig maradsz még bent? siránkozott, mint a gyerek a fogorvosnál.
Semmi kétség, a főzet nála másképpen hatott. „Valószínűleg elkábult tőle” – gondoltam, mert már nem volt képes normális beszélgetésre. Elnyújtott „igeeenemre” hirtelen heves vágyat érezhetett a természet iránt. – Ki kell mennem a kertbe – motyogta elhalóan. Nem úgy hangzott, mintha liliomok és rózsák közt támadt volna kedve andalogni, inkább úgy, mint akinek egy halálos ítélettel végződő, fatális jogi tévedést kellene az utolsó pillanatban megakadályoznia.
Három héttel később, Santosba érkezésem után, a következő táviratot kaptam: „Üdvözöl öreg barátod. Stop. Ajánlom, sürgősen gyere São Paulóba, mielőtt visszatérsz Európába. Stop. Dieter.” Amikor nem sokkal később São Paulo felé repültem, még nem tudtam, hogy ez az epizód, melynek részletei akár egy Dieter hazájából való vidám bajor népszínműbe is beleillettek volna, döntően megváltoztatja életemet. Hogy elvisz majd az Amazonas vidékének legtávolabbi szögletébe. A sorsnak ezért éppoly hálás vagyok, mint a haladásért, amit csapatommal a gyógyászati technológia terén elértünk, amikor az őserdei sámánok gyógyítási tudományát áthoztuk Európába.
Ennek az exportnak a mai napig 2000 gyógyíthatatlan, agytumorral, gégerákkal, tüdőrákkal, gyomor-, hólyag- és bélrákkal, prosztata- és méhrákkal küszködő beteg köszönheti élete meghosszabbodását, illetve életminőségének ezzel összefüggő javulását, mely most alig különbözik az egészségesétől. Valódi problémát csupán az állandó pénzhiány jelentett, amely már többször megakasztotta a program folytatását. Kutatótársaimmal ellentétben nekem sajnos még az „export-import kereskedelmi részlegvezető” szörnyű felelősségét is magamra kell vállalnom.
Havonta több mint 2000 terminális beteget kell ellátni kb. 1200 kg kész teakeverékkel, ami 1800 kg nyers növénynek felel meg. A szállításért az indiánoknak pontosan és készpénzben kell fizetni. Fizetési határidőt, csekket vagy váltót nem ismernek. Bizony még azt is el kellett nekik magyarázni, hogy mi a munka, minthogy sem szavuk nincs rá, sem fogalmuk róla.
Stipe atya, egy dalmát misszionárius, felbecsülhetetlen segítséget nyújtott. Szilárd meggyőződése volt, hogy az indiánoknak az a legjobb, ha nem kerülnek kapcsolatba a külvilággal, ám eljutott addig a felismerésig is, hogy ezt nem lehet megakadályozni. Csak így tudott eleget tenni a missziójának. És azt a következtetést vonta le belőle, hogy ezekre a kapcsolatokra a lehető legjobban fel kell készíteni az indiánokat.
Itt, a mindennapi élet követelményeit tekintve, mindenben felülmúlnak bennünket. Jobban látnak és hallanak, mint mi. Egy pillantással felmérik, hogy a fákon tekerődző valami lián-e, melyben megkapaszkodhatnak, vagy kígyó, amely bár ugyanúgy néz ki, de egyetlen érintésre azonnal támad.
Tudják, hol lehet átkelni a folyón és hol nem, a leselkedő piranhák miatt, tudják, hogy a folyam egy bizonyos sebességű örvénye előrevisz, vagy elnyeli az embert. És mégis, valahányszor velünk, azaz a gringókkal kapcsolatba lépnek, a rövidebbet húzzák. Következésképp nem is bíznak bennünk, sőt gyűlölnek és megölnek minket, amiért aztán őket is gyűlölik és megölik.
Stipe atyának meggyőződése volt, hogy indiánjainak akkor válna hasznára a külvilággal való, előbb-utóbb bekövetkező érintkezés, ha ismernék a munka fogalmát. Tehát, fát vágatott velük. Egy óránál tovább nem voltak hajlandók rá, de azért megcsinálták. Az elvégzett munkáért kaptak például egy rúzst, amivel harci díszeket festhettek magukra, egy csomag mentolos cukorkát vagy hasonló apró ajándékot. Így fejlesztették ki fokozatosan magukban a munka és a fizetség összefüggésének fogalmát.
Nekem és európai betegeimnek áldás volt Stipe atya tevékenysége. Megkérdeztem az indiánokat, mire van szükségük, majd elmagyaráztam nekik, milyen növényeket, milyen mennyiségben és milyen holdjárásig gyűjtsenek. Így fogalmuk lehetett róla, hogy a fizetség is a szállítás napján következik.
Eltekintve az indiánokkal való, pontos fizetési időkhöz kötött kereskedéstől, rendszeresen, s bonyolult szisztéma szerint kellett a szerteágazó utánpótlási forrásokat biztosítanom. A legnagyobb gondot mégis a szállítás költsége okozta. A növényeket légi úton kell Európába szállíttatni, mert a hajóúton megpenészednének. Újra és újra elcsodálkozom azon, hogy az akadályok halmaza ellenére az utánpótlás mindeddig időben megérkezett.