Mihelyt megérkeztem Bécsbe, először is megvizsgáltam a Katunkától kapott növények állapotát. Tiszta sor volt, hogy biokémiai analízisek és toxikológiai vizsgálatok hosszú sorát kell lefolytatnom, mielőtt egyáltalán valamit is kezdhetnék velük. E munkálatok alapjául arra a receptúrára szorítkoztam, amit Katunka az ún. „őserdei láz” ellen diktált le nekem. Első lépésben tehát meg kellett állapítanom, hogy egyik növény sem mérgező közülük. Noha bíztam a sámánok évezredes, hagyományos tudásában és tapasztalatában, ez a bizalom egymagában nem volt elégséges.
Feladataim elvégzésében értékes segítséget nyújtott Professor Dr. Harald Greger, világhírű etnobotanikus, egyben a bécsi Összehasonlító Botanikai Intézet vezetője.
Ugyanolyan eredményekre jutott, mint évekkel később a Dr. Werner Pfannhauser professzor gazdasági vezetése alatt álló bécsi Élelmiszer-vizsgáló Intézet.
Mielőtt az utóbbinak mintát küldtem volna, receptúrámnak nevet kellett adnom. Azokon a jutazsákokon, melyekben a növényeket Európába hoztam, a következő vámjelzés állt: „Thomas David”. Nos, valóban nem akartam azzal tölteni az időt, hogy valami fantáziadúsabb nevet találjak ki. Azonkívül amúgy is ezt a „munkacímet” adtam az egész ügynek a kollégákkal való együttműködés során. A mintákat tehát „Dávid-tea” néven rövid úton benyújtottam az Intézetnek.
1996. április 9-én kaptam meg a jóváhagyást. Szó szerint idézem:
„A rendelkezésünkre álló adatok, illetve az idevágó szakirodalom részletes tanulmányozása után a következőképp ítéljük meg az ön által benyújtott, Dávid-tea nevű terméket:
A tea rendeltetése, hogy megfőzött állapotban – hasonlóan a gyógyteákhoz – italként fogyasszák. A hozzánk beadott szakvéleményekből kiderül, hogy a szóban forgó termék nem elsősorban táplálkozási vagy élvezeti célokat szolgál. Minthogy véleményünk szerint gyógyszeres hatása nincs, következésképp az 1975-ös osztrák élelmiszer-ipari törvény értelmében a „fogyasztási termék” besorolást kapja.
Ahogy már említettem, az engedélyező szakvélemény 1996-ban született meg. Ekkor azonban még csak 1983-at írtunk. Közben 14 év telt el biokémiai, mikrobiológiai, toxikológiai és táplálkozásfiziológiai kutatással, melyekben számos kollégám volt segítségemre önzetlenül vagy a tárgy iránti puszta érdeklődésből. A már említett Prof. Dr. Greger mellett meg kell neveznem még Brigitte Brehm gyógyszerész asszonyt, Dr. Otmar Hofer professzort, a bécsi egyetem analitikus vegyészeti tanszékének vezetőjét, dr. Gálfi Péter urat és dr. Neogrády Zsuzsa asszonyt, a budapesti egyetem nemzetközi hírű biokémikusait. Gálfi professzor és dr. Neogrády docens voltak az elsők, akik hosszú távú vizsgálódásba kezdtek a sejtkultúrákon, akik először kezdték vizsgálni a teakeverékek hatóanyagait egészséges, illetve beteg sejteken, és akik vizsgálataik eredményeit dokumentálták. 1987 tavaszán pozitív eredményeik alapján ajánlották nekem, hogy próbáljam ki a teakeveréket gyógyíthatatlanul beteg állatokon.
Bécsi állatklinikámon épp elég, végső stádiumban lévő (terminális) négylábú betegem volt rákos daganattal vagy ún. „macska-aids”-szel. Olyan állatokról volt szó tehát, amelyek gyógyíthatatlan betegségben szenvedtek, igen kevés esélyük volt a túlélésre és amelyek fájdalomtól gyötörve, örömtelenül tengődtek. Csupán a tulajdonosuk beleegyezése kellett ahhoz, hogy megkezdjem a kezelést és ezekbe a szegény párákba némi életörömet leheljek.
A véletlen úgy akarta, hogy épp ebben az időben fejlődött ki egy rosszindulatú tumor hároméves kandúromban, „Doktor Dok”-ban. Megoperáltam és utána az őserdei teákkal kezdtem kezelni, amit egy pipettával adagoltam belé. Négy hét múlva kedves Dok macskám ismét egészséges volt. Később sem fejlődtek ki benne áttételek, amint ez a daganateltávolítások után gyakran megfigyelhető. Noha számítottam a pozitív hatásra, akkor még csodának tartottam a dolgot. Ma már sokkal több elfogadható magyarázatot adhatok és sokkal többet tudok a trópusi őserdei növények szinergetikus pozitív hatásáról. E tudás kis részét közvetetten egyik rákos betegemnek, Derek Proctornak köszönhetem.
Derek Proctor Bangkokban élt, ott betegedett meg, az orvosok májrákot állapítottak meg nála. A daganat kioperálása után eladta mindenét és terminális betegként visszatért hazájába, Írországba. Fia valamiképp tudomást szerzett a teámról és beszélt róla az apjának. 1995 végén kaptam a betegtől egy levelet, melyben az állapotát „jelenleg kilátástalannak” festette le és arra kért, küldjek neki a teából egy hónapra való adagot, amit szívesen meg is tettem. A hónap lejártával aztán újabb adagot kért, mert úgy érezte, mintha az állapotában enyhe javulást állt volna be. Proctor állapotával kapcsolatban kiterjedt levelezésbe keveredtem Dr. Reimar Bruening professzorral, az amerikai Cambridge Massachusetts állambeli Myco Pharmaceuticals Intézet vezető munkatársával. Ő többek között idézett Proctor fiának egy 1996, május 1-jén írt leveléből: „Apám állapota javult. Nyolc fontot hízott. Meg is erősödött, most már segítség nélkül tud járkálni – erről néhány hónappal ezelőtt még csak nem is álmodhatott. Természetesen nem merem elhinni, hogy bekövetkezik a gyógyulás, vagy az áttétek teljesen visszafejlődnek. Ámde minden egyes nap, amit megél, felér egy csodával, és már rég rácáfolt orvosai jóslatára, miszerint csupán négy hónapja van hátra. Szerencsére fájdalmat sem érez. Noha egyszerűen nem tudom megmondani, hogy mitől javult az állapota, szentül hiszem, hogy a teakúra nagyon is hozzájárult ehhez.”
Az USA-beli kerülő útján, melyen Proctor levelei érkeztek, szereztem értesülést dr. Judah Folkman munkájáról is. Ő a Harvard Medical School világhírű kutatója, dr. Bruening szomszédja.
Jó húsz évvel ezelőtt feltűnt dr. Folkmannak, hogy a daganatokat mindig rendkívül erősen behálózzák a vérerek. Ma már tudjuk, hogy ez a gyorsan osztódó tumorsejtek megnövekedett oxigénigényével áll összefüggésben.
Nos, dr. Folkman megállapította, hogy az eredeti daganat, miután elért bizonyos nagyságot, egyfajta proteint bocsát ki magából, ami megakadályozza a további vérérképződést. Izolálta a proteint és elnevezte angiostatinnak. A felfedezésben az a legfantasztikusabb, hogy az angiostatin az áttétek kifejlődését is késlelteti, melyek mikroszkopikus nagyságú gócokként már régen szétterjedtek a testben. Az eredeti daganat fölényes jelenléte és állandó angiostatin termelése tehát akadályozza az áttétek kifejlődését.
Ezt a magyarázatot minden klinikai tapasztalat alátámasztja. Hányszor megfigyeltük már, hogy az eredeti daganat operatív eltávolítása után fél évvel vagy valamivel később a test legkülönbözőbb részeiben hirtelen megszaporodnak az áttétek! Azok a rákos gócok tehát mindig is jelen voltak, ám az angiostatint termelő tumor eltávolítása után most akadálytalanul kifejlődhettek.
Ezt a megfigyelést időközben már elfogadta az USA minden vezető rákkutató központja. Folkman neves kollégái meg vannak győződve arról, hogy a professzor ezért a fölfedezéséért egy napon megkapja majd az orvosi Nobel-díjat.
Dr. Bruening kérésemre kapcsolatba lépett dr. Folkmannal, aki részletes beszámolót küldött nekem laboratóriumi kísérleteiről, melyeken hat hónapig dolgozott. Patkányok három csoportjába ültettek be karcinómát. Két csoportot az implantáció után angiostatin proteinnel kezeltek, a harmadikat kezeletlenül hagyták. Ebből a harmadik csoportból egyetlen állat sem élte túl a betegséget. A többi, angiostatinnal kezelt példánynál a beültetett tumor 5–6 hét múlva látható módon visszafejlődött és eltűnt. Ekkor az első csoportnak egyszeri alkalommal endoxan dózist adtak, mely a kemoterápiai kezeléseknél ismert szer, a másik csoport kezeletlen maradt.
Az utóbbi állatok két hét múlva újra daganatot fejlesztettek magukban, mely végzett velük. Az első csoport azonban, melyet endoxannal kezeltek, e könyv nyomdába adásakor még életben volt. Dr. Folkman ebből az alábbi következtetést vonta le.
Az angiostatin protein megakadályozta az új vérerek képződését. Így a test természetes védekező, védelmi rendszere, mely a tumorsejteket sajnos csak lassabban tudja megsemmisíteni, mint ahogy szaporodnak, a tumort lassan mikroszkopikus nagyságúvá tudta zsugorítani, s ettől fogva az oxigénutánpótlás már elegendő volt ahhoz, hogy a daganatos sejtek elvegetáljanak. Úgy tűnik, ez a stádium a megfelelő pillanat, amikor el lehet kezdeni a citotoxikus, malignotoxikus rákterápiát abból a célból, hogy a tumorsejtek mikroszkopikus maradékait is eltüntessük a szervezetből. Pontosan ez történt az endoxannal való kezeléskor. Ha azonban elmarad ez a kemoterápiai beavatkozás, és nem adagoljuk tovább az angiostatint, a még meglévő daganatos sejtek újabb, életveszélyes daganatot fejleszthetnek. Dr. Bruening vállalta, hogy egy sor összehasonlítható lelet alapján beszámol dr. Folkmannak a Dávid rendszerrel végzett kezelések tapasztalatairól.
Szó szerint idézem dr. Bruening szavait: „Csöppet sem lepték meg a sikerek. Sőt, az volt a véleménye, hogy a növényi keverékben az immunrendszert erősítő anyagok mellett nagy valószínűséggel valamiféle angiostatinhoz hasonló komponensek is lehetnek.”
Később örvendetes módon dr. Bruening és dr. Folkman késznek mutatkoztak arra, hogy a teakeverékemből küldött próbákat az angiostatin-hatás szempontjából megvizsgálják. A vizsgálatok jelenlegi állása szerint ugyanis csak magát a támogató hatást regisztráltuk, de tudományos pontossággal nem tudjuk megállapítani, mi okozza azt. Hogy egyes növényi anyagok mind a jóindulatú, mind a rosszindulatú daganatokra a beteg szempontjából jó hatással lehetnek, ez pl. Görögországban már elterjedt nézet. Elmesélték nekem egy amerikai ember kórtörténetét is, aki hólyagrákban betegedett meg. A végső stádiumban amerikai háziorvosa azt tanácsolta neki, hogy Athénban egy specialistával injekcióztasson be egyenesen a hólyagjába valamilyen olajat, amit egy zsályaféléből desztillációval nyernek. Hetekkel később eltűnt a daganat, illetve olyan kicsi lett hogy a röntgenképen sem látszódott már és scanner segítségével sem lehetett kimutatni. Két évvel a kezelés után a páciens még élt.
Persze, nem tudom, ma hogy érzi magát, nem is kutatom a részletek igazságát. Az esetet mégis említésre érdemesnek tartom, mert Görögországban esküsznek a zsályaolaj daganatgyógyító hatására, noha napjainkig még senki sem vette a fáradságot, hogy módszeresen utánajárjon e széles körben elterjedt hiedelemnek.
A nagyvilággal való levelezéseim során egy japán szerre is rábukkantam, ami az angiostatinhoz hasonlóan, tehát a dr. Folkman által leírt módon hat, de mérgező.
A fumagillinből, egy gombatenyészetből nyerik. Levelezőtársam, aki a biokémia szakértője, azt kérdezi: „Lehetséges volna, hogy a teák növényi részein mikroszkopikus gombák (ún. szimbióta gombák) nőnek, melyek káros mellékhatás nélküli angiosztatikus anyagot képeznek?”