Másnap, kora reggel, megjelent Alton és azt mondta:
– Iskola.
Azon, hogy ismerte ezt a szót, már nem is csodálkoztam, hiszen előző nap elmesélte, hogy a FUNAI a Demini felső folyása mentén iskolákat létesített az indián gyerekeknek. Egy későbbi utunk során ellátogattunk egy ilyen iskolába a Rio Madeiránál: a gyereket 20 kilométeres körzetből csónakkal hozták oda. épülethez rendelő is tartozott, egy vörös keresztes állomás és egy kis kórház az indiánoknak. Minden ragyogott a tisztaságtól és látni ellett volna, hogy föl volt szerelve a házi patikájuk!
Alton megvárta, olyan, izgatottan, akár egy iskolai busz vezetője az amerikai prérin, míg összepakoltam a cókmókomat. Keresztülvágtunk egy téren, eljutottunk a maloka másik végébe, ahol Katunka várt ránk. Alton a sámán egy intésére eltűnt mellőlünk.
Katunka a kötelességtudó iskolamester módján készült fel a tanításra. Észrevettem, hogy ad a formaságokra, fölvette farmernadrágját, melyben São Paulóban jött felém a kórház folyosóján, talajra fektetett deszkán, akár valami katedrán, szép tisztán, egymástól elkülönítve néhány növény és fakéreg darab hevert. A tökéletes osztályterem képéhez már csak a tintatartó, tábla és a kréta hiányzott.
Mintha magyarországi iskoláskorom emléke elevenedett volna meg, Katunka intett, hogy „leülhetek”. Láthatólag ismerte, hogyan folyik a tanítás a folyó melletti indián iskolákban, feltételeztem, hogy a városokban már látott előadásokat és konferenciákat, sőt maga is előadott kongresszusokon. Alton ezt már sejtetni engedte, s a feltevés később beigazolódni látszott.
Miután lekuporodtam a földre, egy másodpercre olyan csönd támadt, hogy pisszenés sem hallatszódott. Tanítóm ezután érthetetlenül motyorászni kezdett maga elé.
Csupa fül voltam, hogy kitaláljam, mit mond, de ő csukva tartotta a szemét. Rövid idő múlva – újra csak portugálul megszólalt:
– Könyörögtem a nagy szellemeknek, hogy hagyják jóvá, amit itt művelünk. Hogy ez használjon a törzsemnek, minden indiánnak a folyóknál és az erdőkben meg a fehéreknek amott, a felkelő napon is túl. Most te beszélj a fehérek nagy szellemével, aztán elkezdhetjük a tanítást.
Bizonyára úgy értette, hogy most imádkoznom kell.
Istenem, hát erre egyáltalán nem voltam fölkészülve. Reggel volt ugyan, de sietségemben csak az esti ima jutott eszembe, amit gyermekkoromban mindig nagymamával együtt mondtunk el. Így hát ezt kezdtem eldadogni:
– Én Istenem, jó Istenem, lecsukódik már a szemem. De a tiéd nyitva Atyám, arra kérlek, vigyázz reám!
Az öreg várakozásteljesen nézett rám. Rosszul csináltam, vagy elfelejtettem volna valamit?
Hozzátettem:
– Amen.
– Amen – ismételte elégedetten, azzal minden átmenet nélkül belefogott az előadásába.
Mindent, amit a népéről, az erdőben munkálkodó természeti erőkről, a vízben élő halakról és a levegő madarairól tudott, azt az apjától tanulta, aki nagy sámán volt, még a halottakat is életre keltette. Ezért is rabolta el egy másik indián törzs. Senki se látta azóta.
Kétségtelen, hogy utódai a végkimerülésig kutattak utána. Homályosan már akkor is sejtettem, milyen szörnyű lehetett Katunka számára, hogy apját elrabolták. Ezután ugyanis kérdésessé vált, vajon lelke a halál után felszáll-e a mennybe. Mindehhez a nagyfokú ügyesség hite fűződik, mellyel különféle vizsgákon kell átesnie annak, aki megérkezik a túlvilágra, továbbá az a hagyomány, hogy az elhunyt földi maradványait a hátramaradottak finom hamuvá égetik és megeszik. Előtte a holttestet nagy hálóban felfüggesztik egy fára és megvárják, míg a hangyák és a különféle rovarok csontig lerágják.
Valószínű, hogy ez a hit az alapja annak, amiért az indiánok mind a mai napig szilárd, érintetlen nemzetségben élnek egy helyen. Idegenben ugyan ki enné meg a hamvaikat?
Persze, vannak indián törzsek, akiknél létezik a földbe temetés gyakorlata. Ha viszont a törzs továbbvándorol, mert a malokát valamilyen okból fel kell adni, a halott csontjait kiássák és magukkal viszik.
Minden egyéb tudást, folytatta Katunka, a fehérektől szerzett. Ehhez szemléletesen ábrázolta a fehérek felfedezéseinek árnyoldalait is:
– Minden, amit a fehérek hoznak jó és rossz. Bumm, és garimpeiro halott. De más garimpeirók hallani bumm, jönni és ölni. Tüzes nyíl jó. Bumm, és állat halott. De más állatok hallani bumm és elfutni. Indián nyíl csak jó, nem rossz. Ssssz, és garimpeiro halott. Ssssz, és második garimpeiro halott. Ssssz, és állat halott. Ssssz, és második állat halott.
Vajon közbe kellett volna vetnem, hogy a fehérek háborúja olyan hangos, hogy egy lövés durranását simán elnyeli a csatazaj? És hogy a vadász ha szarvast lő, a húsát talán neon is eszi meg, hanem csak az agancsát teszi ki saját malokájában a falra? Mindez Katunkának fehérek kultúrájáról alkotott képét csupán csorbította volna, de nem te volna érthetőbbé. Inkább nem szóltam hát közbe. Egyébként is, nekem, mint „diáknak” nem illett megszakítanom a tanár magyarázatát.
Katunka további elbeszéléséből azt szűrtem le, hogy számára csak kétféle fehér ember létezik. Az egyik fajta (a jók?, a sikeresek?, a gazdagok?), akik a városaikban maradtak, és másik fajta (a rosszak?, a sikertelenek?, a kitaszítottak?, a tehetségtelenek?), akik idejöttek az őserdőbe, hogy itt éljenek és elűzzék az indiánokat. Ugyanazon törvény szerint, mely szerint egy törzs szedi a sátorfáját, ha az életterében már nem talál elegendő táplálékra, és szükség esetén még a másik törzset is kiirtja, ha az épp az útjában áll.
Valóban, manapság s úgy van, hogy nemcsak fehér szerencselovagok fenyegetik és ölik az indiánokat, hanem ők maguk is kölcsönösen irtják egymást a törzsi torzsalkodások közepette. E helyütt szeretném idézni a brit Tom Sterlinget, aki az ENSZ Élelmezésügyi Szervezetének megbízásából vizsgálta ezt a kérdést. Ezt írja: „A legtöbb európai, akinek külső segítség nélkül kell itt élnie, csakhamar az éhhalál küszöbére jut. Ám az indiánok is külső segítség nélkül élnek, mégsem halnak éhen. Hogyan lehetséges ez? A válasz csodálatra méltóan, gyakran megdöbbentő módon tárja föl, hogyan kell viselkednie az embernek. ha harmóniában akar élni a természettel. A táplálék-hiány legelső következménye az, hogy a kevés Amazonas menti indián kicsi és igencsak gyilkoló kedvű csoportokat alkot… A kevés táplálék mindannyiukat arra kényszeríti, hogy egy bizonyos létszám elérése után kisebb csoportokra oszoljanak. Ha aztán ezek a csoportok, melyek alig nagyobbak egy-egy kibővített családnál, táplálék után kutatva kétségbeesetten továbbvándorolnak az ország belsejébe, egymásba ütköznek…”
A fehérek iránt tanúsított minden megértése mellett tehát még egy Katunka-féle intelligenciával és tapasztalatokkal megáldott ember is mélyen meg volt győződve arról, hogy az összes fehér, aki idejön, csak azért vállalja az út fáradalmait, mert otthon, a városából elűzték vagy mert ott kifogyott az élelem. A dél-amerikai városok nyomornegyedeiben található viskók talán a kelleténél is jobban megerősítették Katunkát ebbéli hitében.
Szerencsénkre szolgált és a többi fehértől ez különböztetett meg, rogy mi nemcsak a magunk kedvéből jöttünk ide, bennünket meghívtak.
Mielőtt folytatnám az első tanítási órámról szóló beszámolómat, még egyszer ide idézném Tom Sterlinget, hogy vele szemléltessem, milyen kritikusan kell olvasni és megvizsgálni az Amazonas államról és lakóiról szóló leírásokat. Sterling ugyanis így folytatja előbbi mondandóját:
„A romantikus lelkű kívülállók ama feltételezése, miszerint minden indián testvéri egyetértésben él az erdő mélyén és csakis a fehér embert tekinti ellenségének, egyszerűen nem igaz. Az indián legveszedelmesebb ellensége a másik indián…
A megfigyelők egész sora vallja azt a nézetet, hogy az Amazonas menti indiánok összes háborúzása és erőszaktétele maga a rendszer, amely alacsonyan tartja a népesség számarányát és gondoskodik a táplálkozók, illetve az erdei táplálékforrások számának kiegyenlítettségéről. A gyilkos-kedvű jivarók száma állandó; jó három négyzetkilométeres területre jut egy ember, és ebből arra következtethetünk, hogy ez épp annyi, mint amennyit a vidék el tud tartani. Az Amazonas erdeiben soha sem volt túl sok indián az utóbbi 15 000 évben, abban az időszakban, melyben bizonyíthatóan ott laktak, feltehetően sohasem voltak többen, mint három millióan.”
Hozzáteszem, ma már legfeljebb csak háromszázezren élnek, sőt, talán már csak kétszázezren. Sterling ama tétele tehát, mely szerint az indián legveszélyesebb ellensége maga az indián, nem állja meg a helyét, ha számukat a fehérek előrenyomulása óta az esőerdőben soha nem tapasztalt népirtás három-, sőt kétszázezerre csökkenthette.