A sámán tanítása

Hét nap és számtalan kis folyó után, melyeken időközben némi ügyességgel, vízbe pottyanás nélkül sikerült átkelnünk, ám amelyeknek állatvilágától azért rettenetesen tartottunk, végül elérkeztünk egy szélesebb folyamhoz. Lokalizációs műszerünk, „robot-pilótánk” 63,30 hosszúsági és 1,33 szélességi fokot mutatott. Nyugat felé fordultunk, és valóban, négy óra múltán ott voltunk a Rio Demini felé vezető első elágazásnál, újabb két óra múlva pedig a másodiknál.

Jan útmutatása és a méréseink szerint ennek a Rio Toototobinak kellett lennie. Ezt három yanomami harcos is megerősítette, akik váratlanul előttünk termettek. Jan vagy Péter aranyásóival ellentétben egészen kötetlen modorban beszélgettek velünk. Fegyvereink ellenére biztonságban érezték magukat a saját hazájukban.
Láthatólag vadászatról jöttek. Egyikük nagy büszkén egy kibelezett vaddisznót cipelt a vállán, melyből még csöpögött a friss vér. (Mi bezzeg hiába leselkedtünk ilyen finom falatok után…) A másiknak két sakutyúk volt az övébe dugva. A harmadik vagy húsz darabból álló bambusznyíl-köteget vitt a hóna alatt.

Nagy nehezen elmagyaráztuk, hogy azt a malokát keressük, ahol egy kisfiú él, akit a fehérek városában megoperált egy fehér sámán. Én lennék a sámán és meg akarjuk látogatni a fiút. Tudtak az esetről. A yanomami–német szószedetem segítségével többször is megismételtem a kérdéseimet, ők mindannyiszor izgatottan válaszoltak valamit, és nyugat felé, azaz a helyes irányba mutogattak.
Megkérdeztem, hány napig kell még vándorolnunk. Az egyik harcos karjával egy kelettől nyugatig tartó ívet írt le, ami azt jelentette, hogy egy napfelkeltét és egy napnyugtát, vagyis egy teljes napot. Ajándékot nem adtunk. Vadászaton járó harcosok körében márpedig az ő szemükben mi is azok voltunk – ez nem szokás, oktatott ki még Dieter. Barátságos, kölcsönös integetéssel tarkított testbeszédjük a barátomat igazolta.

Az első napok gyakorlatlanságával ellentétben most már óránként három-négy kilométert tettünk meg és reggeltől estig meneteltünk. Csak egy rövid órácskára álltunk meg tájékozódás és naplóírás végett. A naplót aprólékos pontossággal vezettem, mintha egy part mentén haladva, az összes zátonyt és sziklát felsorolva kellett volna elkészítenem egy hajózási térképet. Az egyik ritkásról, egyenesen északi irányban magányos hegyet pillantottunk meg, mely mint valami óriási hullám magasodott ki a zöld növényzet tengeréből. Vajon ez volt az a hely, amelyet a térképen „elevation not known” felirattal jelöltek és ami Pétert úgy elbűvölte Bécsben, a Landtmann kávéházban? Most mintha kevésbé izgatta volna a kérdés. Néhány holmit kivettünk a hátizsákjából és helyette vittük, mert gennyesedni kezdő jobb füle nagyon fájt. Lebeszéltem az antibiotikumokról. Úgy okoskodtam, hogy a maloka már nem lehet messze. Ott majd lefeküdhet, kipihenheti magát és remélhetőleg gyorsan meggyógyul.
– Nekem is jobb így, elvégre ott van sámán. Az majd ad egy teát és a lelkemet is meggyógyítja mondta és láthatóan azon volt, nehogy fájdalomtól elgyötört képet vágjon. Norbert még mindig lázzal küszködött. „De csak éjszaka”, esküdözött és összeszorította a fogát.

Amitől csendben féltünk, bekövetkezett. Nem egy, hanem három napba is beletelt, mire előőrsök egy csapatába botlottunk (vajon épp bennünket kémleltek?), akik aztán Katunka (vagy, ahogy tetszik: Mauricio) malokájáig vezettek. Előtte azonban pihenőnapot kellett tartanunk. Norbert állapota rosszabbodott, most már antibiotikumokat szedett, mi pedig esővizet gyűjtöttünk neki és óránként teával kúráltuk. Az egész indián falu egyetlen, bambuszbál és más szövedékből font művészi építményből állt, mely csaknem zárt, ovális alakot formázott. Tetővel fedett, arénára emlékeztetett. A fonott tetőt körülbelül négy méterenként földbe vert bambuszrudak támasztották alá. A rudak egyúttal az egyes lakások elválasztására is szolgáltak.

A köztes falakat, melyek egyszerűen csak lelógtak a tetőről, gyékényből fonták. Az ovális térség közepén volt a gyerekek játszótere. Szemmel láthatólag megtiltották nekik, hogy csak úgy, egyedül bemerészkedjenek a vadonba. Mindamellett, később megfigyeltük, hogy egyikükre-másikukra (mindig ugyanazokra) mágikus vonzerővel hatott az őserdő.
Ebben hát a mi nagyvárosi gyerekeinkre hasonlítottak, akik a tilalom ellenére az utcán játszanak vagy ismeretlen városnegyedeket kutatnak fel. Amint megpillantottam az indián falut, önkéntelenül is arra gondoltam, hogy 30 000 évvel ezelőtt – néhány alumínium lábastól eltekintve – valószínűleg ugyanígy festhetett. Persze, abban az időben még több yanomami indián élt, mint most.

Néhány tudós azt állítja, hogy a fehér ember megérkezése előtt ezen a tájon – mely körülbelül olyan nagy, mint a régi NSZK területe – vagy három millió bennszülött lakott. Egészen a hatvanas évekig puszta szórakozásból, szabályosan vadásztak az indiánokra, hasonlóképpen, mint a századfordulón Ausztrália egyes részein a bennszülöttekre. Amikor tehát a harmadik nap késő reggelén megérkeztünk a malokába, Katunka maradjunk most ennél a névnél – éppoly egyenes léptekkel jött elibénk, mint korábban, a São Pauló-i kórházban. A farmerje helyett azonban csupán egy vékony övet viselt. Egyébként meztelen volt. A körötte álló asszonyok alacsony termetűek voltak, kövérek és anyaszült meztelenek. Fanszőrzetüket kitépkedték, ami még jobban kihangsúlyozta pőreségüket. A gyerekek játszadoztak és ezzel úgy el voltak foglalva, hogy kezdetben alig vettek tudomást rólunk.

Férfit alig-alig láttam. Időről-időre tiszteletteljes távolságban megjelentek Katunka mögött. A fogadtatás jeleként mindkét karját kitárta és rövid üdvözlő beszédet tartott, melyből csupán a portugál záró szavakat értettük: „Bom dia.”
Bevált a számításunk: Manaustól idáig 13 nap alatt tettük meg az utat. S hogy meddig maradhatunk, az attól függött, mennyi időbe telik a visszaút.
Mint már annyiszor, iratunka ebben is felbecsülhetetlen segítséget nyújtott. A folyónál tanyázó szomszédos, baráti törzs harcosai fognak majd kenuikkal levinni benünket a Deminin Romaóig, melyet Jan térképe szerint érintettünk ugyan, de még nem láttunk ígérte. Onnan aztán egy „berregővel” eljuthatunk Marováig, ahonnan az „Emerson Madeiros” visszaszállít Manausba. Mire mindezt megtárgyaltuk, két nap is beletellett, pedig összesen két hétig maradhattunk. Úti olvasmányaimból, melyek segítségével felkészültem, azt tanultam, hogy még a Katunka-féle indiánoknak is nehezére eshet megérteni a problémáinkkal, nota bene, hogy mennyire szorít bennünket az idő. Ám a bölcs öregnek – bármilyen okból is mindez nem okozott nehézséget.

Annál jobban kellett nekünk igyekeznünk, hogy megértsük az indiánokat. Vajon mikor jön el a megfelelő pillanat, hogy a gyógynövényekről kérdezősködjünk?
Dehát (majdnem azt írtam „szerencsére”) ott volt Péter gennyedző füle. Rögtön a megérkezésünk után meg is mutattam Katuskának. Mozdulataival azt fejezte ki: „Igen, persze, ez fáj, de majd magától elmúlik.” Én ebben nem voltam olyan biztos, úgy hogy azt mondtam Péternek:
– Mégis adok neked egy antibiotikumot. Semmi értelme, hogy így kínozd magad.
A harmadik napon hirtelen feltűnt a fiú, akit Dieter São Paulóban megoperált. Legszívesebben azt mondtam volna neki:
– Na, hol bujkáltál eddig?

Üdvözlésre nyújtotta a kezét és egészen jól elkezdett portugálul beszélni, legalábbis jobban beszélt, mint én. Csodálatra méltó mi mindent tanult meg a kis őserdei beteg abban a pár hétben São Paulóban. Adtam neki egy pár mentolos cukorkát, aminek nagyon megörült. Aztán a nevét kérdeztem, mire rögtön rávágta: „Thomas”. Titokban reméltem, hogy hamarosan barátságot kötök vele. Ám hatalmasat csalódtam.
Freddy volt az oka. Volt nála ugyanis egy szájharmonika, mely iránt Thomas, az utolsó mentolos cukorka elfogyasztása után, mindennél élénkebb érdeklődést mutatott. Nos, Freddy nem akart megválni az egyetlen zeneszerszámtól, amelyen még így-úgy, de tudott játszani. Inkább egy fésűből és egy darab rágógumipapírból kis utánzatot fabrikált. És máris futott utána minden indián eddig igen szűkmarkúan bántam az ajándékaimmal, nehogy úgy tűnjék, mintha otromba megvesztegetéssel próbálnék a növényeikhez férni. Mielőtt bevetettem volna ezt az eszközt, a lehető legtöbbet akartam megtudni az indiánok gondolkodásmódjáról és reakcióiról, hogy legrosszabb esetben dolgom végezetlenül most hazautazzam, ám egy év múlva visszatérhessek ide.

Már az elején elhatároztuk, hogy minden nap külön-külön járkálunk egy kicsit a faluban. Így mindegyikünk barátságot köthetett néhány indiánnal. Esténként aztán függőágyainkban, halk cseverészés közben kicseréltük tapasztalatainkat. Ha azonban ma végiglapozom akkori jegyzeteimet, már csak ilyen beírásokat találok benne:
„Freddy néhány gyerekkel együtt segített földet művelni három indián asszonynak (a tisztás végén). Maniókát termesztenek, melyből lisztet őrölnek a kenyérlepényhez, meg némi dohányt, gyapotot és banánt. Lehetetlen, hogy mindez elegendő táplálék volna az egész törzs számára. Az asszonyok nagyon ügyesek, ám a talaj igen fukar, csak egészen vékony humuszréteg fedi.”
Egy más helyen pedig ezt jegyeztem fel: „Norbert 72 nőt, 46 gyereket és fiatalt, de Katunkát is beleértve csupán 18 felnőtt férfit számlált meg. Még ha a népesedési átlagot nézzük is, akkor is négy nő esik egy férfira. Néhányan hiányoznak tehát. De vajon hol vannak? Vadászaton? Péter azt mondja, úgy érzi, mintha mindig figyelnék, még akkor is, ha visszavonul a dolgát végezni. Freddy észrevette, hogy egy fiatal ing nő szemel vetett rá. Újabban állandóan egy csapat különösen vad fiú körében tűnik föl, akikkel Freddy szóba állt.”

Az ötödik napon aztán Katunka is eltűnt, pedig minden reggel és este egy kis időt velünk töltött. Lassacskán unalmassá vált az élet a faluban.
Pedig mi mindent meg nem éltek az általam olvasott útleírások szerzői! Az indiánok már az ott tartózkodásuk első napjaiban halotti ünnepet ültek, melynek során a holttestet hálóban fölfüggesztették egy fára (ami tényleg széles körben elterjedt szokás), a rivalizáló törzsek elrabolták egymás asszonyait, aminek kisebb, kalandos háborúzás lett a következménye, vad szertartások vették kezdetüket némi kábítószer hatására, és gyermekek születtek a földre. A mi kirándulásunk csúcspontja pedig mindössze az, hogy egy indián lány Freddyre meresztgeti a szemét? „Hát ez nem lehet igaz”, gondoltam dühösen.

Scroll to Top