Ám a hetedik napon mintha minden megváltozott volna. Hirtelenjében pontosan húsz harcos állt fel félkaréjban a falu közepén. Katunka is köztük volt. Befestette magát, így nem ismertem fel rögtön.
– Aha, most fordul komolyra a dolog – jegyezte meg Freddy.
A nők nem épp túláradó szeretettel üdvözölték a férfiakat. „Nem csoda”, gondoltam, „hisz még egy fia vadat sem ejtettek el”.
Katunka egy hatalmas termetű férfival közeledett felénk, aki feltehetően a törzsfőnök volt, és egy másikkal, akit még szintén nem láttam. Némileg merevnek és hűvösnek tűntek. Az ismeretlen – bizonyára a tolmács – előrelépett, portugál nyelven köszöntött bennünket és a következőket közölte velünk:
Északra, néhány napi járásra innen, a „Perimetral Norte” nevű amazonasi úton háborúzás folyt. Az út jobb és bal oldalán akkor is, ma is, mindenféle csőcselék veszélyezteti az utazót. Az aranyásókról meg azt mondják, hogy „ha egyáltalán nincs szerencséjük, annyi azért van, hogy éppen veled találkoznak”. Ami azt jelenti, hogy mindig készek a rablásra. A tolmács elmesélte még, hogy megütköztek a gringókkal és hogy mindkét oldalon áldozatok is voltak. Így meglehet, hogy a gringók itt is föltünedeznek. Feltette hát a kérdést, nem volna-e jobb, ha még időben hazaindulnánk.
Péter egy lépéssel közelebb ment a főnökhöz, 195 centiméteres termetét büszkén kihúzta, legalább 2 méterre növelve azt és így szólt:
– Szívesen itt maradnánk, hogy a gringókat elijesszük.
A tolmács lefordította a választ. A tisztás csöndjét egy ideig csupán a falevelek folytonos zizegése zavarta meg. Aztán a törzsfőnök átnyújtotta íját a tolmácsnak, majd odalépett hozzánk és európai szokás szerint, mindenkivel egyenként kezet rázott.
Amikor újra magunk voltunk, Freddy megjegyezte:
– Remélem tisztában vagytok vele, hogy amit most tenni készülünk, az ellentmond Ausztria örök érvényű semlegességének. A „Malokai Béke- és Barátsági Szerződést” – ahogy a törzsfőnökkel való kézfogásunkat elneveztük – az indiánok mérhetetlen bizalommal hálálták meg. Alton, a tolmács ettől kezdve mellénk állt és mindig hallótávolságban tartózkodott. Nem volt valami hízelgő, amit először megtudtunk tőle. Az indiánok nem a fegyvereink, az erőnk és a testsúlyunk miatt tulajdonítottak nekünk jelentőséget a védelemben. A fegyverbarátságra mi túl ügyetlenek lennénk, nevetett Alton. Törzsfőnökük, illetve Katunka sokkal inkább cselekedett úgy, ahogy annak idején Bruno Kreisky osztrák kancellár. Amikor egy többmilliárdos objektumot bocsájtott rendelkezésre az ENSZ-szervezetek székhelyéül, azt azzal indokolta az őt kritizálóknak, hogy „többet jelent országunk biztonsága szempontjából, mint ezer új páncélos… hiszen senki sem fog olyan országot megszállni, ahol az ENSZ képviselteti magát és amely ezzel annyi diplomáciai bonyodalmat vett a nyakába.” Hasonló volt a mi yanomami indiánunk stratégiája is. Katunka azt mondta, ha a garimpeirók eljönnek, hogy bosszút álljanak rajtunk, azt hiszik majd, hogy a fehérek (és Alton ránk mutatott) előőrsök. A garimpei-rók nem fognak ölni, mert akkora többi fehér lecsukja őket. Péter tehát, amikor megtette ajánlatát, a törzsfőnök szívéből beszélt. Tulajdonképpen ezt akarta hallani tőlünk.
– Miért hiszed, hogy ügyetlenek vagyunk? – kérdezte Norbert kissé sértődötten.
Alton elmagyarázta, hogy a törzs mindenhová kémeket küldött ki, akik azonnal jelentik, ha a garimpeirók közelednek. A mi utunkat is végigkísérték a folyótól ideáig. Beszéd közben Alton kéretlenül is eljátszotta, utánozta csetlés-botlásunkat az őserdőben, a lassított menetelésünket csakúgy, mint azt, ahogy az izzadtságot törölgettük a homlokunkról, ahogy szakszerű mozdulatokkal legyezgettük magunkat trópusi kalapjainkkal, illetve a moszkitókat csaptuk agyon csupasz bőrünkön.
És honnan tudtátok, hogy nem vagyunk garimpeirók?
Garimpeiróknál nincs kattanó gép, nincs piros kereszt, nincs íróvessző. Ezek a világtól nem is olyan elrugaszkodott emberek tehát a fényképezőgépünkről, a gyógyszeres dobozomon ékeskedő vörös keresztről és a térképrajzaimról ismertek föl bennünket. Ki tudja, talán épp e kellékek mentették meg az életünket… Ezért volt hát a három harcos ott az őserdőben olyan barátságos és bizalomteljes.
„Istenem, el kell mesélnünk Altonnak, hogy Péter találkozott egy fehér emberrel.
Figyelmeztesse a törzsfőnököt!” – villant át az agyamon.
Az a magányos fehér ember, akivel találkoztatok, már halott – szólalt meg kérdezetlenül Alton.
Ha már itt volt a kérdések órája, tovább faggattam:
– Hogy van az, hogy a kis Thomast a fehérek városában operálták?
– Kit?
Elmeséltem a São Pauló-i csípőoperáció történetét.
– Á, Suma. A FUNAI kórházban a Demininél Katunkával. Onnan aztán városba.
A FUNAI az indiánok lakta vidéken valóban sok helyütt tart fönn járóbeteg-rendelőket. Nyilván ott ismerte föl az egyik orvos az operáció szükségességét és tudott a nálunk meglévő lehetőségekről.
Később azt is megtudtuk, hogy az öreg Katunka személyesen ismerte a FUNAI híres társalapítóit, a Villas Boas fivéreket és az indiánokat már gyakran képviselte különféle bizottságokban a kormány előtt.
Ez sok mindent megmagyarázott. Hiszen már annyiszor megkérdeztem magamtól: „Hogyan kerül föl egy indián kisfiú az őserdei, eldugott faluból egy nem épp létfontosságú operáció miatt São Paulóba, az egyetem klinikájára. És ha a távolságokat nézzük, hogyan lehetséges, hogy meglátogatja egy rokona, mintha csak villamossal jött volna át. a város másik feléről?”
– Katunka a ti sámánotok? – kérdeztem.
– Katunka bölcs ember, sámán, Shururi törzsfőnök apja. Törzsfőnök is sámán felelte a tolmács.
– Én a fehérek sámánja vagyok. Szeretnék Katunkától tanulni. Katunka bölcs ember és sok-sok éves. Én még fiatal vagyok, sok mindenre megtaníthat engem – mondtam.
– Holnap – bólintott Alton.
Az estét a falu csaknem összes férfijával együtt a tűz mellett töltöttük el. Katunka és Shururi törzsfőnök nem sokat beszélt, inkább a dohányukat rágcsálták.
A mi dohányos Norbertünk megkínálta Shururit cigarettával. A törzsfőnök elvette az egész dobozt, gyakorlott mozdulattal kivett és föltépett belőle egy szálat, a papírját szépen összehajtogatva az övébe dugta és a dohányból, mely olyan nyirkos volt, mint a levegő, golyót formázott. Bedugta a szájába, és tovább folytatta a rágást. Úgy tűnt, ízlik neki. Már csak kilenc szál volt benne jegyezte meg Norbert a készlet elvesztése fölött szomorkodva. Nem tudta, hogy még két egész kartonnal rejtegetek a hátizsákomba az undorító bűzrudakból, hogy meglepjem vele a két nap múlva esedékes születésnapján. Olyan fancsali képet vágott, hogy legszívesebben máris odaadtam volna neki az egészet.