Elmeséltem neki, úgy, ahogy volt. Hogy először kissé megdöbbentem, ám a végén mégis nagyon örültem az ajándéknak s azt ki is mutattam.
– Gondolod, hogy ő is így értette?
– Persze. Közben egész idő alatt olyan erősen nézett rám, mintha hamis bankjegy volnék az igaziak között.
– Világos – mondta Dieter. – Tudni akarta, hogy megvan-e benned a „gonosz pillantás”.
– A micsoda?
– A „gonosz pillantás”! Nem lehet csak úgy egyszerűen megmagyarázni, de megpróbálom. Az indiánok ágy hiszik, hogy a mohóság és az irigység a gyilkosság, az öldöklés és mindenfajta rossz gyökere. A betegségeket, olyan értelemben mint mi, ők nem ismerik. Ha tehát valaki csak úgy fekszik anélkül, hogy látható sebe volna, azt hiszik, a „gonosz pillantás” sebezte meg. Ezt gyakran megfigyeltem náluk. A házamban három mesztic nő takarít. Nem mintha három takarítónőt engedhetnék meg magamnak, vagy akkora piszkot csinálnék. Korántsem. Csak az egyiküket alkalmaztam és természetesen csak neki fizetek. Ám úgy tűnik, a két barátnője nem talált munkát magának.
Dieter közelebb hajolt, hogy még nagyobb nyomatékot adjon a szavainak:
– És most tegyük fel, hogy egyikük meglátná a bért annál, akit tulajdonképpen felvettem takarítani és egy másodpercnyi idő alatt átvillanna az agyán: „Akarom!” Ezt a talán csak töredékében felmerült gondolatot azonban az indiánok azonnal megérzik. A „gonosz pillantás” – gondolják. Takarítónőm tehát, inkább elővigyázatosságból, mint nagylelkűségből rögtön megkérdezte, vajon a barátnői is dolgozhatnának-e nálam. Azt az egy bért majd háromfelé osztanák.
Mondok egy másik példát: havonta legalább egyszer elutazom egy Manaushoz közeli indián faluba, hogy tökéletesítsem a nyelvtudásomat. Természetesen néhány indiánnal szorosabb barátságba keveredtem, és ilyenkor mindig ajándékot is vittem nekik. Minden alkalommal leírhatatlan volt az örömük. Ám a következő látogatáskor észre kellett vennem, hogy a holmikat időközben továbbajándékozták. Csak sokkal később tudtam meg a sámántól, hogy a „gonosz pillantás” játszott közre ebben.
Attól kezdve mindig százféle apró ajándékot vittem magammal, soha semmi különöset, de mindig mindenkinek valamit. És észrevettem, hogy ezzel nagyobb örömet okozok. Hogy mi a munka és a bér azt az én mesztic asszonyaim itt tanulták meg a városban. Ám a „gonosz pillantástól” való félelmet kitörölhetetlenül átvették a szüleiktől. Ez a félelem olyan nagy, hogy sokszor a terhes asszonyok hetekig bujkálnak nőtársaik elől, nehogy azok gonosz rontása folytán magzatuk fogyatékosan jöjjön a világra.
– És ha a gyermek mégis fogyatékos lesz? – kérdeztem szörnyű gyanút fogva, mely azonnal beigazolódott.
– A születés után azonnal alaposan megvizsgálják az újszülöttet. És ha életképtelen – melyhez az esőerdőkben dúló túlélési harc közepette nem is kell olyan sok – levelekbe csavarják, majd az erdőben sorsára hagyják.
Órákkal később már odavan. Az indiánok számára ez nagyon szomorú, ám szükséges, magától értetődő dolog, akárcsak a mi, 15 ezer évvel ezelőtt élt európai őseinknek. Nem tudom, meséltem-e már neked az Orinoco felső, amazonasi torkolatánál dolgozó olasz misszionáriusról. Ő, talán 1968-ban titokban megpróbált megmenteni egy ilyen csecsemőt. Nem sokkal később mindketten nyomtalanul eltűntek. Nyilván az indián harcosok megtudták a dolgot és félelemből őt is, a gyereket is megölték, nehogy annak „gonosz pillantása” ártson minden egészséges gyermeknek, akikkel nem tud együtt játszani, vagy fára mászni. Íme a törzs önfenntartási törvénye, hiszen ily módon csak az egészségesek tudnak szaporodni.
Többet nem is akartam erről hallani, ez a nap már amúgy is elég fárasztó volt. Épp ezért könnyedén csak ennyit mondtam:
– Na, biztosan nem volt gonosz a pillantásom, amikor az öreg átadta nekem ezeket a gazokat.
Úgy tűnt, ez a nap már csak a vizsgálódó tekintetek napja lesz. Mert megint rám meredt egy, ezúttal Dieteré. Közben olyan nyomatékot adott a hangjának, mint egy futballedző, aki századszor magyarázza el csatárának, hogyan kell az ellenfelet kicselezni.
– Talán az lett volna, ha tudod, micsoda kincseket hagyott rád az öreg. Ha nem tévedek, márpedig ez valószínű, némely nagy tudású professzor ebben az országban úgy ujjongana fel az általad gaznak mondottak láttán, mint a lázasan kutató aranyásó, amikor végre aranyra bukkan. Ezek itt gyógynövények, barátom. A kalandorok és a közveszélyes félműveltek az esőerdők legmélyebb zugaiban kutatnak utánuk, hogy megtudjanak róluk valamit. Úgy vadásznak a sámánokra, mint valami ritka vadra, hogy kipréseljék belőlük a tudást. Nem egyet megkínoztak, sőt megöltek már ilyenekért.
Az egész napi megerőltető munka fáradtságát mintha elfújták volna belőlem.
– Mit gyógyítanak vele? – kérdeztem, s közben megkértem a pincérnőt, hozzon még két kávét.
– Azt én meg nem tudom mondani. Még csak nem is ismerem ezeket a növényeket. De vegyük például a trópusi lázat. Volt elég dolgom vele a manausi kórházban. Odamennek az őserdőből a kereskedők, az indiánkutatók, a kalandorok, misszionáriusok, mit tudom én, kicsodák. Lázas betegen szállítják be őket és te megkérdezed tőlük: „Fáj valami?” Ők meg azt felelik: „Nem.” Először azt hiszed, maláriásak. Megvizsgálod őket, de nem találsz semmit. Antibiotikumokat tömsz beléjük. Ha szerencséd van, lemegy a lázuk. De a beteg olyan fáradt, hogy a karját is alig tudja emelni. A vérképe szerint az immunrendszere „padlón van”. Közben már csak csont és bőr és lassan belehal a betegségbe.
– Szörnyű, akár az AIDS – mondtam.
– Igen, de mégsem az. Valahol a szervezetben egy vírus indítja el a drámai folyamatot. Évek óta lázasan dolgozunk azon, hogy azonosítsuk, de nem találjuk. És valahányszor egy-egy új áldozat halotti bizonyítványát kell kiállítanod, kísértést érzel, hogy a halál okának rubrikájába kérdőjelet tegyél. El tudom képzelni, hogy Richard Spruce-t is ez fertőzte meg. Élete végéig cipelte a betegség keresztjét, melyről akkor Európában csak annyit tudtak, hogy nem malária.
Richard Spiece a XIX. század közepén élt, egyike volt a három leghíresebb brit természetkutatónak. Harminckét évesen érkezett az Amazonas vidékére és 17 évig maradt ott. Föl-le utazott az Amazonas mentén és növényeket gyűjtött. Ha a tudomány számára újdonságot fedezett fel, azt a londoni British Museum néhány pennyvel honorálta. Spruce a végén már 7000, addig ismeretlen, fontos növényfajtát tudhatott a magáénak. Élete utolsó húsz évében láztól gyötörve, két kis szobácskában tengődött szerény nyugdíjából szűkebb hazájában, Yorkshire-ben. A trópusi betegség annyira legyengítette, hogy csupán néhány percig volt képes felegyenesedve járkálni és legfeljebb fél óráig tudott ülni az ágyában. Ám vasakarattal befejezte az Amazonasnál végzett munkájáról szóló, 600 oldalas könyvét, mely még ma is a természettudomány egyik alapműve.
– Spruce-nak nyilván különösen erős immunrendszere volt. Ha jól emlékszem, én csak egyszer az életben tapasztaltam, hogy valaki felépült a trópusi lázból – folytatta Dieter.
– Akkoriban újra ellátogattam az én kis indián falumba, Manaustól északra. Történt pedig, hogy barátomat Ragmondót eltalálta a „gonosz pillantás”. Tiszta sor volt, hogy beteg. Bementem a kunyhójába, hogy beszélgessek vele egy kicsit. Ő azonban elutasítólag a másik oldalára fordult. Ekkor vettem észre, hogy az utóbbi három, négy hétben, azaz a legutóbbi látogatásom óta teljesen lesoványodott. Láthatóan igen magas láza volt. Feltételezem, hogy az a bizonyos trópusi láz gyötörte. Valamivel odébb a sámán irányításával néhány indián azzal foglalatoskodott, hogy fakérgeket porrá reszeljenek, majd a port egy tökhéj-tálba gyűjtsék a tűz mellett. Olyan volt, akár a kávé. Mozdulataikból kiolvastam, hogy most nem vagyok szívesen látott vendég. A következő napokban, nehogy kiessek a kegyeikből, fokozott szorgalmat színleltem a nyelvgyakorlás terén és úgy tettem, mintha Raimondóval soha életemben nem találkoztam volna. Manausba való visszautazásom előtt azonban mégiscsak ellátogattam még egyszer a hevenyészett betegszállásra. Raimondóval nem lehetett beszélni. Függőágyánál ott állta tökhéj-tál, melyet napokkal azelőtt a tűz mellett láttam. Most valami feketés-barnás folyadék töltötte meg, melynek felszínén fehéres habfoltok úsztak. Nyilván ezzel kezelték a barátomat. Vajon fel kellene ajánlanom a segítségemet? Ezt a gondolatot gyorsan elvetettem. Ugyan hogy is érhettem volna el itt több sikert a tablettáimmal meg az injekcióimmal, mint manausi állomáshelyemen?
A következő látogatásomkor aztán megkönnyebbülve állapítottam meg, hogy helyesen cselekedtem. Megérkezésemkor Raimondo jött elém. Némileg gyenge lábakon állt, de mosolygott. Az első adandó alkalommal aztán megkérdeztem tőle, hogy mitől gyógyult meg. Két kezével egy tálat formázott, jelképesen a szájához emelte és azt mondta: „csipa”. Ez egy bizonyos liánnak neve, amely 100 méteresre is megnő és az indiánok kötélnek használják. A sötét italt azonban aligha készíthették belőle, mert színe a kiszáradt spárgáéra hasonlított. A tökhéjban úszó fehér hab származhatott talán a növényből. Csak annyit tudok, hogy Raimondo láthatóan újra tökéletesen egészséges volt.
– Nem beszéltél erről a sámánnal? – kérdeztem Dietertől és megrendeltem a harmadik kávét is.
– Szívesen megtettem volna, csakhogy nem volt ott. Legalábbis sehol sem láttam.
– Na persze, de a következő látogatáskor?
– Nem volt több. Elutaztam ugyan a faluba, ezúttal különösen gazdag ajándékcsomaggal. De a falu nem volt a helyén. Az indiánok tovább vándoroltak, és többszöri keresés után sem találtam meg őket. Azt hiszem, a sámán vette rá őket a költözésre. Bizonyára velem függött össze a dolog, mert csaknem minden addigi ajándékom ott feküdt szépen a porban, ahol nemrég a tűzrakóhelyük állt. Még ma is azt az üzenetet olvasom ki belőle, amit a következőképpen lehetne megfogalmazni: „Nem akarjuk többé, hogy közöd legyen hozzánk!” De egyszerűen nem jövök rá, miféle hibát követhettem el. Két év kellett, hogy megnyerjem ezeknek az indiánoknak a bizalmát, és valaki vagy valami ezt néhány óra alatt lerombolta. Ha én magam voltam az, akkor sem tudom, hogyan, vagy mivel érhettem el.
Dieter kis szünetet tartott, mintha gondolatban a barátait vagy a nyelvtanárait siratta volna meg, én pedig törtem a fejem, ugyan mi lehetett egy egész indián falu eltűnésének az oka. Mintha én, az ebben járatlan zöldfülű, megfelelő választ tudtam volna adni arra a kérdésre, melyen Dieter már évek óta gondolkodott.
Végül megkérdeztem:
– És mit csináljak most a gyógynövényekkel, ha egyáltalán azok?
– Javaslom, hogy kérdezzük meg az öreget. Holnap bizonyára újra eljön, hogy meglátogassa ifjú betegünket.